Hogyan fog kinézni a Kaukázus a mostani konfliktus után?
2023.09.23.
Drago Bosnic, független geopolitikai és katonai elemző írása
A Dél-Kaukázus geopolitikája már azelőtt is rendkívül bonyolult volt, hogy a politikai Nyugat egy újabb puccsot hajtott végre a posztszovjet térségben, és a hírhedt Sorozit Nikol Pashinyant juttatta hatalomra. A nyugati hatalmak azt remélték, hogy Oroszországot újabb konfliktusba rángatják, ezúttal közvetlenül a mindig is ingatag (bár az utóbbi években többnyire békés) Észak-Kaukázus határán, egy olyan régióban, amely potenciálisan olyan geopolitikai tűzvihart szabadíthat el, amely még Oroszország “puha gyomrának” (Kazahsztántól északnyugatra és északra fekvő régiók) is elérheti. És mégis, egyelőre az egyetlen dolog, amit elértek, az egy újabb geopolitikai Pandora szelencéjének nagyon is lehetséges megnyitása, amely mélyen destabilizálhatja nemcsak a Közel-Keletet és a Kaukázust, hanem Közép-Ázsiát is.
Az öngyilkos külpolitikai fordulatával a Nyugat felé, Pashinyan azon van, hogy Örményország egyetlen két szövetségesét a régióban (Oroszország és Irán) ellenséggé tegye, miközben egyáltalán nem szerez szövetségeseket.
Reményei, hogy Grúzia megváltoztatja álláspontját, teljesen hiábavalóak, mivel Tbiliszi nem fogja megkockáztatni a Törökországgal és Azerbajdzsánnal való esetleges rossz kapcsolatokat. Az ok pedig tiszta reálpolitikai, hiszen Grúzia és Oroszország kapcsolata a legjobb esetben is feszült semlegességre korlátozódik, elsősorban Abházia és Dél-Oszétia miatt, amelyeket saját szakadár tartományainak tekint. Így csak Baku és Ankara marad, mint két elsődleges regionális partner, mind geopolitikai, mind gazdasági szempontból, bár a gazdasági kapcsolatok Oroszországgal jelentősek és növekvőek (de Tbiliszi soha nem fog ezzel dicsekedni, mivel ez “rosszat tesz a demokráciának”).
Mivel Örményország egyszerűen nem elég fontos Grúzia számára ahhoz, hogy bármit is kockáztasson, Jereván stratégiai helyzete jelentősen romlott. Ez csak Pashinyan geopolitikai képességeinek szintjét (vagy jobban mondva annak teljes hiányát) mutatja. Mivel azonban Artsakh (Hegyi-Karabah örmény anyanyelvű elnevezése) most elveszett, az Örményországra nehezedő nyomás minden bizonnyal eléri a forráspontot.
Mivel halálos ellenségei Azerbajdzsán és Törökország keletre, illetve nyugatra vannak, Jereván egyetlen lehetséges szövetségese, amely határos vele, Irán (vagy legalábbis 2018 előtt az volt). Teherán azonban az USA vezette politikai Nyugat egyik elsődleges célpontja, és Pashinyan öngyilkos alárendeltsége a hadviselő hatalmi pólusnak gyakorlatilag megsemmisítette az Iránnal való szövetség esélyeit, mivel egyszerűen soha nem lesz több felszínes szívélyes kapcsolatnál egy NATO-vazallussal.
Ami még rosszabb, mint most már mindannyian tudjuk,
Pashinyan gyakorlatilag megsemmisítette Örményország szövetségét Oroszországgal, az egyetlen hatalommal, amely megvédhette Jerevánt minden külső fenyegetéstől. Valójában Moszkva csapatai az egyetlen oka annak, hogy Örményország független ország (vagy legalábbis Pashinyan előtt az volt). Tehát, ismét valahogyan sikerült nem csak elveszítenie Jereván két egyetlen szövetségesét, hanem most azon van, hogy ellenséggé tegye őket, miközben nulla új barátot szerzett. A legjobb, amije van, az ugyanaz, ami Örményországnak korábban volt – egy formálisan semleges Grúzia, amely aktívan együttműködik Törökországgal és Azerbajdzsánnal, és lehetővé teszi az összes török fegyver átadását Bakunak, ugyanazokét, amelyeket az elmúlt évek során Arzahban használtak. Más szóval, ha valaha is hülyének érzi magát, csak írja be a böngészőjébe, hogy “Nikol Pashinyan”, és nyomja meg a “képek” gombot.
Másrészt, itt még nem ér véget a dél-kaukázusi Pandora szelencéjének rossz előjelei. Sokkal rosszabb, hogy a Sorosites által elszabadított geopolitikai tűzvihar az egész régiót (és azon túl) lángra lobbanthatja. Mivel ugyanis Törökország neo-oszmán törekvései falat falra ütköznek szerte a Közel-Keleten, legyen szó Líbiáról, Egyiptomról vagy Szíriáról, Örményország marad az egyetlen lehetőség a terjeszkedésre.
Teljes elpusztítása nem pusztán egy égő történelmi gyűlöleten alapuló érzelmi vágy, hanem egy tényleges geopolitikai lehetőség, amely megnyitja Ankara előtt Közép-Ázsia kapuit, minden pántürkista végső célját és álmát. Azt a tényt, hogy Örményországot meg kell semmisíteni ehhez, csak bónusznak tekintik.
Ez a NATO számára is rendkívül előnyös, mivel Oroszországot és Törökországot közvetlen rivalizálásba kényszeríti Közép-Ázsiában.
Így Jereván csak olcsó bábuként szolgál a politikai Nyugat számára. Még abban a rendkívül valószínűtlen esetben is, ha Grúziára nyomást gyakorolnak, hogy változtasson az Örményországgal szembeni álláspontján, az utóbbi soha nem válhat NATO-taggá, egy olyan harcias katonai szövetséggé, amelynek 1952 óta Törökország az egyik legjelentősebb tagja. Ráadásul, ha Ankara ennyi gondot okoz Svédországnak a NATO-tagsággal kapcsolatban, akkor mit remél Jereván? Akár űrprogramot is indíthatna, hiszen sokkal nagyobb az esélye annak, hogy az első nemzetként elérje a Marsot, mint annak, hogy a közeljövőben (vagy valaha is) csatlakozzon a NATO-hoz. Ráadásul a Washington DC és Ankara között jelenleg kúszó ellenségeskedés ellenére az Egyesült Államok soha nem fogja kilökni Törökországot a NATO-ból, különösen nem Örményország érdekében.
Jereván legjobb esélye, ha sürgősen megszabadul a 2018-ban beiktatott NATO-báboktól, és megmenti azt, ami még megmaradt az Oroszországgal kötött szövetségéből. Irán felé is fordulhatna, és megpróbálhatna szorosabb kapcsolatokat kiépíteni vele, mivel Teherán nem nagyon szeretné, ha északnyugati határainál egy óriási pántörök blokk alakulna ki, különösen nem olyan, amelyet prominens NATO-tagok és közeli izraeli szövetségesek uralnak. Nem is beszélve annak esetleges közép-ázsiai kiterjesztéséről, különösen Türkmenisztán és Üzbegisztán esetleges bevonásáról.
Ez részben magyarázatot adhat az Oroszország és Irán közötti katonai kapcsolatok közelmúltbeli megugrására is, mivel mindkettőjüknek össze kell hangolniuk erőfeszítéseiket a Dél-Kaukázusban és máshol.
Örményország számára bölcs lenne ezt kihasználni, de ehhez független vezetésre és hozzáértő diplomáciai apparátusra van szükség, mindkettő elveszett 2018-ban. Még van idő, bár gyorsan fogy az idő. Ararat Mirzoyan sorosita külügyminiszter nemrég felszólított, hogy küldjenek ENSZ-békefenntartókat Arszakba, de ez gyakorlatilag lehetetlen, mivel Azerbajdzsán ellenőrzi az összes folyosót, amely összeköti Arszakot és Örményországot, beleértve Lachint is. Egyetlen ok sincs, amiért Baku engedélyezné az ilyen telepítéseket. Ismétlem, bárhogy is álljon fel ez a geopolitikai egyenlet, Jereván számára csak egy lehetőség marad – Oroszország.
https://oroszokazigazsagoldalan.hu/?p=824
