W
Wilson
Guest
3.
- Ukrajnában kitüntetéssel fogadták?
Rózsafüzér, amelyet a rabok a börtönkenyér morzsáiból készítettek Leonyid Mazanko számára a luhanszki fogolytáborban.
- 2016. február 26-án szabadultam ki a fogságból. Három férfi és Maria Varfolomeyeva újságíró. Az ukrán fél a megkötött megállapodás ellenére nem hozott két embert Mása Varfolomejeváért. És emiatt a szepatatisták nem engedik el Mását. A gerillák vonakodtak, a csere tulajdonképpen egy hajszálon függött. Több órán át ültünk a buszban az orosz, a "DPR" és az "LPR" újságíróival együtt. Az EBESZ és a Vöröskereszt ide-oda rohangált, végül megegyeztek valamiben, és elvittek minket a cserére. Amikor az ukrán oldalról Irina Gerascsenko odajött hozzánk, azt mondtam neki: "Irina asszony, miért nem cserélték ki Mása Varfolomejevát? Felém fordul: "Valami baj van? Visszavigyelek?" Hogyan ne felejthetném el ezeket az első szavakat, amelyeket az ukrán oldalról hallottam? Ezután a riporterekhez fordultunk. Irina Gerascsenko tapsolt, beszédet mondott, jó szónok, mindent helyesen mondott. Aztán a riporterek felfigyeltek ránk, elkezdtek kérdezni tőlünk valamit, mi meg mondtunk valamit. Ekkor Irina Gerascsenko odament a dzsiphez, beszállt és elindult Kijevbe. A tisztekkel együtt egy kisbuszba ültettek minket, és elvittek. Éppen Scsasztián haladtunk át, és egy szabadult ember, sikeres üzletember, akinek háza, felesége és gyermeke volt. Azt mondta: "Állj, megyek a feleségemhez és a gyermekemhez. - "Nem, mi megyünk tovább, nekünk dolgunk van." Oké, rendben, menjünk. Szeverodonyeckben a volt feleségem élt a gyerekkel, mondtam: "Nem lehetne egy száz méteres kerülőt tenni, felhívom a bejáratnál, megölelem, továbbmegyünk?". - "Nem, nem lehet." Oké, oké, már tovább is jutottunk. Este Kramatorskba vittek minket, a katonai egységhez, amely a repülőtéren volt, egy vászonsátorba. Megkezdődtek a kihallgatások, egyesével, kettesével, hármasával. Ezután a fogságból kiszabadult ukrán hadsereg katonáját, Marjint letartóztatták és elvitték. Nem tudok semmit a sorsáról: hová került Marjin, mi történt vele? A kihallgatások után, amelyek éjfél felé értek véget, egy ponyvasátorban hagytak bennünket, egy őrt állítottak a sátor elé, és közölték velünk: Reggel Kijevbe visszük önöket. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, láttam, hogy az a kisbusz, amelyben az tisztek hoztak minket a csereállomásról, eltűnt. Körbejártuk a kramatorszki repülőteret, "rángattuk a katonaság ingujját", és azt kérdeztük, hogy akkor mégiscsak el tudunk-e innen menni? Felhívtam a nővéremet, megtudtam, hogy Kramatorszkba jött értem Azt mondták neki, hogy visszahoznak minket, Kramatorskban lesz egy fogadóünnepség, a szállodában foglaltak helyet. Egész este a szálloda lépcsőjén várakoztak, majd hazamentek. Végül a katonaság betett minket egy autóba, elvitt Kramatorszkba, és kitett minket. Szitáló eső esett, február 27-én, este 11 óra körül. Azt mondtam a katonák parancsnokának: "Körös-körül ellenőrzőpontok vannak, háború folyik, legalább írja rá a papírra - én, az ilyen és ilyen katonai egység szakaszparancsnok-helyettese, igazolom, hogy Mazanko Leonyid Boriszovicsot kiszabadították a fogságból, dátum, aláírás". De nem kaptam semmilyen igazolást. Az autó megfordult és elhajtott. Én pedig gyalog mentem a címre, amit a nővéremtől hallottam telefonon. Három nappal később az SVR-beli összekötőm, Igor Boljanszkij eljött Kramatorszkba, ahol dokumentumok nélkül ültem egy bérelt lakásban, és útlezárásokon keresztül Szeverodonyeckbe vitt. Ott kifizette a szállodai szobámat két napra, és vett egy jegyet Kijevbe.
Szabadon engedett "foglyok" Leonyid Mazanko és Vitalij Csuprinin
- A különleges szolgálatok semmilyen módon nem köszönték meg?
- Volt egy ilyen komikus történet. Amikor a fogva tartásom körülményeit megváltoztatták, egy pincéből átkerültem egy börtönbe, és olyan bűnözőkkel kerültem egy cellába, akiknek lehetőségük volt telefonálni. Felhívtam a lányomat Kijevben, és bediktáltam neki egy alezredes telefonszámát, akivel együtt dolgoztam az SBU kémelhárításánál. Kijevben találkozott a lányommal. Meghallgatta, megsajnálta, és azt mondta: igen, az apukád jó volt. Elővette a pénztárcáját, átadott a gyereknek ezer hrivnyát, lement a metróhoz, és kikapcsolta a telefont. A kémelhárítás kidolgozza az ügynökök anyagát, és a letartóztatásuk vagy érdektelenné válásukat követő második napon elfelejtkezik róluk. Mi vagyunk a méhek, akik a hivatalokba hoztuk ezeknek a tiszteknek a mézet. Jelentéseket tesznek, miközben abszolút biztonságban vannak, előléptetéseket, magas hivatali fizetéseket, rangokat stb kapnak. És az eltűnt emberek, akiket bebörtönöztek, és akik nagyon fontos információkat adtak át Ukrajna számára, mind elfelejtődnek. Hangsúlyozom - mindannyian. Az ügynökhálózat pedig azért omlott össze, mert maguk a kémelhárítók és hírszerzők sem akarnak velük dolgozni. Figyeltél a kitüntetésem dátumára?
- 2018?
- 2018. Ha 2016-ban, a fogságból való szabadulásom után kaptam volna meg a kitüntetést, valószínűleg több értelme lett volna. 2018-ban a kapcsolattartóm Odesszába jött , bűntudatosan lesütve a szemét, egy üveg "Zubrovka-t", hozott meg egy dobozt ezzel az éremmel: . És most képzelje el: a Külföldi Hírszerző Szolgálatól egy kényszerű, vonakodó választ kaptam az ügyvédem hivatalos megkeresésére,hogy hogyan tudom bizonyítani az ukrán különleges szolgálatokkal való együttműködésemet?
- Tervezte, hogy ezt a kérdést bírósági úton oldja meg?
- Konzultáltam az ügyvédemmel, meg akartuk indítani az eljárást, hogy a bíróságon keresztül megerősítsék a terrorellenes műveletben való közvetlen részvételem tényét, mint olyan személy, aki bizalmas együttműködésben vett részt az ukrán Külföldi Hírszerző Szolgálat szolgálataival. Elindítottuk ezeket az ügyeket, kaptunk néhány vagy három választ. De ott is van egy kis kavarodás. Hét év alatt hét alkalommal váltották le a Külföldi Hírszerző Szolgálat vezetőjét. Az osztályok és részlegek vezetői változnak, új emberek jönnek. Ebben a zűrzavaros állapotban nagyon nehéz levelezést folytatni a tisztviselőkkel.
- Ön abban a reményben kezdett együttműködni a titkosszolgálatokkal, hogy információi segítenek abban, hogy a szeparatisták által elfoglalt területek ismét Kijev ellenőrzése alá kerüljenek. Most, 7 évvel később, úgy gondolja, hogy ez még mindig reális?
- Az én személyes véleményem az, hogy az idő lejárt. Képzeljük el: egy gyerek 12 éves, egy-két évig tart ez a vad zűrzavar, aztán végül jön a rend, . És amikor ebből a gyerekből, ma már 20 éves fiatalember lett, 7 évig, kozák dalokat hallgat, orosz propagandát, alakzatban jár, Szent György-szalaggal koszorút helyez el, és végül olyan emberré válik, aki intuitíve már nem fogadja el Ukrajnát. Nem érti, miért van szüksége ukrán útlevélre, miért kell oda mennie. Ott már "LPR" útlevelet kapnak, mert útlevél nélkül nem kapnak érettségi bizonyítványt, nem jutnak be oktatási intézménybe. A következő lépés az Orosz Föderáció útlevelének megszerzése. A következő lépés - tekintettel a munka teljes hiányára, az emberek elmennek, hogy munkát kapjanak a közszolgálatban, a rendőrségen, a vámnál, a közlekedésrendészetnél, bárhol. Így szerintem nagyon fogytán az idő ezeknek a területeknek a visszafoglalására.
Leonyid Mazanko a fogvatartottak és eltűnt személyek ügyeivel foglalkozó OP munkacsoport ülése előtt, 2019
- Ön tagja volt a foglyokkal és eltűnt személyekkel foglalkozó munkacsoportnak. Meg tudja becsülni, hogy hány fogoly van jelenleg az "LDNR" börtöneiben?
- Ez a folyamat most is zajlik Tegnap, mondjuk, 200 embert vettek őrizetbe, ma már 250-et, holnap pedig 320-at. Az ukránbarát állampolgárok vagy valamilyen csoda folytán túlélő titkosszolgálati ügynökök elfogása folyamatosan zajlik.
- Mit sajnálsz a legjobban?
- Sajnálom, hogy nem a könyvben olvastam az árulásról, hanem magam tapasztaltam meg. Először az országomat árulta el az elnöke. Aztán az ukrán titkosszolgálat tisztje elárult engem, és letartóztattak. A fogságból való szabadulásom után hazám ismét elárult, és az utcán hagyott egyedül a megpróbáltatásokkal, amelyekkel szembe kellett néznem. 49 évesen a semmiből kezdtem az életemet, iratok nélkül, pénz nélkül, fedél nélkül... Ha nem kaptam volna kitüntetést a Külföldi Hírszerző Szolgálattól, a háborúban való részvételemnek nyoma sem maradt volna.
- Ukrajnában kitüntetéssel fogadták?
Rózsafüzér, amelyet a rabok a börtönkenyér morzsáiból készítettek Leonyid Mazanko számára a luhanszki fogolytáborban.
- 2016. február 26-án szabadultam ki a fogságból. Három férfi és Maria Varfolomeyeva újságíró. Az ukrán fél a megkötött megállapodás ellenére nem hozott két embert Mása Varfolomejeváért. És emiatt a szepatatisták nem engedik el Mását. A gerillák vonakodtak, a csere tulajdonképpen egy hajszálon függött. Több órán át ültünk a buszban az orosz, a "DPR" és az "LPR" újságíróival együtt. Az EBESZ és a Vöröskereszt ide-oda rohangált, végül megegyeztek valamiben, és elvittek minket a cserére. Amikor az ukrán oldalról Irina Gerascsenko odajött hozzánk, azt mondtam neki: "Irina asszony, miért nem cserélték ki Mása Varfolomejevát? Felém fordul: "Valami baj van? Visszavigyelek?" Hogyan ne felejthetném el ezeket az első szavakat, amelyeket az ukrán oldalról hallottam? Ezután a riporterekhez fordultunk. Irina Gerascsenko tapsolt, beszédet mondott, jó szónok, mindent helyesen mondott. Aztán a riporterek felfigyeltek ránk, elkezdtek kérdezni tőlünk valamit, mi meg mondtunk valamit. Ekkor Irina Gerascsenko odament a dzsiphez, beszállt és elindult Kijevbe. A tisztekkel együtt egy kisbuszba ültettek minket, és elvittek. Éppen Scsasztián haladtunk át, és egy szabadult ember, sikeres üzletember, akinek háza, felesége és gyermeke volt. Azt mondta: "Állj, megyek a feleségemhez és a gyermekemhez. - "Nem, mi megyünk tovább, nekünk dolgunk van." Oké, rendben, menjünk. Szeverodonyeckben a volt feleségem élt a gyerekkel, mondtam: "Nem lehetne egy száz méteres kerülőt tenni, felhívom a bejáratnál, megölelem, továbbmegyünk?". - "Nem, nem lehet." Oké, oké, már tovább is jutottunk. Este Kramatorskba vittek minket, a katonai egységhez, amely a repülőtéren volt, egy vászonsátorba. Megkezdődtek a kihallgatások, egyesével, kettesével, hármasával. Ezután a fogságból kiszabadult ukrán hadsereg katonáját, Marjint letartóztatták és elvitték. Nem tudok semmit a sorsáról: hová került Marjin, mi történt vele? A kihallgatások után, amelyek éjfél felé értek véget, egy ponyvasátorban hagytak bennünket, egy őrt állítottak a sátor elé, és közölték velünk: Reggel Kijevbe visszük önöket. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, láttam, hogy az a kisbusz, amelyben az tisztek hoztak minket a csereállomásról, eltűnt. Körbejártuk a kramatorszki repülőteret, "rángattuk a katonaság ingujját", és azt kérdeztük, hogy akkor mégiscsak el tudunk-e innen menni? Felhívtam a nővéremet, megtudtam, hogy Kramatorszkba jött értem Azt mondták neki, hogy visszahoznak minket, Kramatorskban lesz egy fogadóünnepség, a szállodában foglaltak helyet. Egész este a szálloda lépcsőjén várakoztak, majd hazamentek. Végül a katonaság betett minket egy autóba, elvitt Kramatorszkba, és kitett minket. Szitáló eső esett, február 27-én, este 11 óra körül. Azt mondtam a katonák parancsnokának: "Körös-körül ellenőrzőpontok vannak, háború folyik, legalább írja rá a papírra - én, az ilyen és ilyen katonai egység szakaszparancsnok-helyettese, igazolom, hogy Mazanko Leonyid Boriszovicsot kiszabadították a fogságból, dátum, aláírás". De nem kaptam semmilyen igazolást. Az autó megfordult és elhajtott. Én pedig gyalog mentem a címre, amit a nővéremtől hallottam telefonon. Három nappal később az SVR-beli összekötőm, Igor Boljanszkij eljött Kramatorszkba, ahol dokumentumok nélkül ültem egy bérelt lakásban, és útlezárásokon keresztül Szeverodonyeckbe vitt. Ott kifizette a szállodai szobámat két napra, és vett egy jegyet Kijevbe.
Szabadon engedett "foglyok" Leonyid Mazanko és Vitalij Csuprinin
- A különleges szolgálatok semmilyen módon nem köszönték meg?
- Volt egy ilyen komikus történet. Amikor a fogva tartásom körülményeit megváltoztatták, egy pincéből átkerültem egy börtönbe, és olyan bűnözőkkel kerültem egy cellába, akiknek lehetőségük volt telefonálni. Felhívtam a lányomat Kijevben, és bediktáltam neki egy alezredes telefonszámát, akivel együtt dolgoztam az SBU kémelhárításánál. Kijevben találkozott a lányommal. Meghallgatta, megsajnálta, és azt mondta: igen, az apukád jó volt. Elővette a pénztárcáját, átadott a gyereknek ezer hrivnyát, lement a metróhoz, és kikapcsolta a telefont. A kémelhárítás kidolgozza az ügynökök anyagát, és a letartóztatásuk vagy érdektelenné válásukat követő második napon elfelejtkezik róluk. Mi vagyunk a méhek, akik a hivatalokba hoztuk ezeknek a tiszteknek a mézet. Jelentéseket tesznek, miközben abszolút biztonságban vannak, előléptetéseket, magas hivatali fizetéseket, rangokat stb kapnak. És az eltűnt emberek, akiket bebörtönöztek, és akik nagyon fontos információkat adtak át Ukrajna számára, mind elfelejtődnek. Hangsúlyozom - mindannyian. Az ügynökhálózat pedig azért omlott össze, mert maguk a kémelhárítók és hírszerzők sem akarnak velük dolgozni. Figyeltél a kitüntetésem dátumára?
- 2018?
- 2018. Ha 2016-ban, a fogságból való szabadulásom után kaptam volna meg a kitüntetést, valószínűleg több értelme lett volna. 2018-ban a kapcsolattartóm Odesszába jött , bűntudatosan lesütve a szemét, egy üveg "Zubrovka-t", hozott meg egy dobozt ezzel az éremmel: . És most képzelje el: a Külföldi Hírszerző Szolgálatól egy kényszerű, vonakodó választ kaptam az ügyvédem hivatalos megkeresésére,hogy hogyan tudom bizonyítani az ukrán különleges szolgálatokkal való együttműködésemet?
- Tervezte, hogy ezt a kérdést bírósági úton oldja meg?
- Konzultáltam az ügyvédemmel, meg akartuk indítani az eljárást, hogy a bíróságon keresztül megerősítsék a terrorellenes műveletben való közvetlen részvételem tényét, mint olyan személy, aki bizalmas együttműködésben vett részt az ukrán Külföldi Hírszerző Szolgálat szolgálataival. Elindítottuk ezeket az ügyeket, kaptunk néhány vagy három választ. De ott is van egy kis kavarodás. Hét év alatt hét alkalommal váltották le a Külföldi Hírszerző Szolgálat vezetőjét. Az osztályok és részlegek vezetői változnak, új emberek jönnek. Ebben a zűrzavaros állapotban nagyon nehéz levelezést folytatni a tisztviselőkkel.
- Ön abban a reményben kezdett együttműködni a titkosszolgálatokkal, hogy információi segítenek abban, hogy a szeparatisták által elfoglalt területek ismét Kijev ellenőrzése alá kerüljenek. Most, 7 évvel később, úgy gondolja, hogy ez még mindig reális?
- Az én személyes véleményem az, hogy az idő lejárt. Képzeljük el: egy gyerek 12 éves, egy-két évig tart ez a vad zűrzavar, aztán végül jön a rend, . És amikor ebből a gyerekből, ma már 20 éves fiatalember lett, 7 évig, kozák dalokat hallgat, orosz propagandát, alakzatban jár, Szent György-szalaggal koszorút helyez el, és végül olyan emberré válik, aki intuitíve már nem fogadja el Ukrajnát. Nem érti, miért van szüksége ukrán útlevélre, miért kell oda mennie. Ott már "LPR" útlevelet kapnak, mert útlevél nélkül nem kapnak érettségi bizonyítványt, nem jutnak be oktatási intézménybe. A következő lépés az Orosz Föderáció útlevelének megszerzése. A következő lépés - tekintettel a munka teljes hiányára, az emberek elmennek, hogy munkát kapjanak a közszolgálatban, a rendőrségen, a vámnál, a közlekedésrendészetnél, bárhol. Így szerintem nagyon fogytán az idő ezeknek a területeknek a visszafoglalására.
Leonyid Mazanko a fogvatartottak és eltűnt személyek ügyeivel foglalkozó OP munkacsoport ülése előtt, 2019
- Ön tagja volt a foglyokkal és eltűnt személyekkel foglalkozó munkacsoportnak. Meg tudja becsülni, hogy hány fogoly van jelenleg az "LDNR" börtöneiben?
- Ez a folyamat most is zajlik Tegnap, mondjuk, 200 embert vettek őrizetbe, ma már 250-et, holnap pedig 320-at. Az ukránbarát állampolgárok vagy valamilyen csoda folytán túlélő titkosszolgálati ügynökök elfogása folyamatosan zajlik.
- Mit sajnálsz a legjobban?
- Sajnálom, hogy nem a könyvben olvastam az árulásról, hanem magam tapasztaltam meg. Először az országomat árulta el az elnöke. Aztán az ukrán titkosszolgálat tisztje elárult engem, és letartóztattak. A fogságból való szabadulásom után hazám ismét elárult, és az utcán hagyott egyedül a megpróbáltatásokkal, amelyekkel szembe kellett néznem. 49 évesen a semmiből kezdtem az életemet, iratok nélkül, pénz nélkül, fedél nélkül... Ha nem kaptam volna kitüntetést a Külföldi Hírszerző Szolgálattól, a háborúban való részvételemnek nyoma sem maradt volna.
