Amúgy ezt már kb két évvel ezelőtt is fejtegettem. Azaz, mi lett volna, ha nincs a MiG-29-es, illetve a MiG irodát is a Szu-27-es program "szolgálatába" állítják?
Azaz, nem követik az USAF Hi-Lo mix koncepcióját, hanem mindenkinek, mindenhova (PVO, Front Légierő és VSz haderők) a Szu-27-es egy némiképp komplexebb változatát adják, egységesen.
Mondjuk nekünk is.
Képzeljük el, hogy moszkvai utasításra 1979-től kezdve mindenki marad a helyén, operál a MiG-21bisz-ekkel Szu-7-esekkel, talán a Szu-20-asokkal és nem megy tovább a MiG-23MF, MiG-23ML, MiG-23BN, Szu-22M3/M4, Szu-25 és MiG-29 vonalra, hanem szépen kivár, amíg meg nem érkezik a Szu-27SzK.
9.6 tonna kerozin per gép, ezzel négy 21-est is meg lehet tankolni, ami bár elsőre négy gép, négy pilóta, egyszerre a légtár négy pontján, de kb nulla harcértékkel.
10 darab légiharc rakéta, ami a 8 fegyvertartós szárnyakkal 12 is lehet. Ha felmennek a dupla adapterek, akkor szárnyanként nem kettő-kettő, hanem három-három UB-blokk, 500kg-os bomba, amit kiegészít a törzs alá függesztett további négy ugyanilyen. A kisebb kaliberekről nemis beszélve.
A légiharc fegyverzet javadalmazás minimum három, de inkább négy MiG-23ML/MiG-29-es, a földi célok elleni nem irányított csapásmérő fegyverzet átlagosan két darab MiG-23BN, vagy Szu-22-es gépet vált ki, egy-egy pilótával.
Ami a darabszámokat illeti, ha az árakat is nézzük, lényegében légibázisonként egy-egy két százados repülőezreddel ki lehetett volna váltani az összes fenti típust.
Ez nálunk 3 darab 28 gépes ezredet jelentett volna a nyolcvanas évek közepétől. Ekkoriban magyarországon több, mint 100 darab aktív gép volt, amiből csak a 21-esre volt hazai javító kapacitás, de nyilván, ha a teljes VSz-t ráállították volna a közepes szintű ipari javításra, akkor az üzemeltetési költségek is nagyban javultak volna.
Alapesetben 10 darab légiharc rakéta javadalmazás, 9.6 tnna kerozin és feltételezzük, hogy ezen a verzión már lett volna légi utántölthetőség. mint a Front Légierő Szu-24M gépein. Azaz, rendszerben lett volna az UPAZ konténer is. Ezt csak azért teszem hozzá, mert a mximális javadalmazás és kerótölts egyszerre nem biztos, hogy lehetséges, habár a légiharc fegyverzet össztömege a 6 tonnás terhelés kb harmada.
Bárhogy is van, akkoriban is, de ma már főleg igaz, hogy például nálunk nincs meg a klasszikus légiutántöltés harcászati mélysége.
Napjainkban, az R-37M fegyverek korában egyszerűen idahaza nincs biztonságban a hátország felett köröző tankergép, olyan kicsi a légtér.
De térjünk vissza a nyolcvanas évekre.
Amikor a 9.15-ös MiG-29M-et a tervezők elkezdték marketingelni a szovjet haderő felé, az egyik kulcs paraméternek azt hozták fel, hogy a gép harcászati hatósugara négy darab légiharc rakétával és három póttartállyal 1200km, ami mellé képes 20 percig a harci zónában tartózkodni, illetve végrehajtani 5 darab 360 fokos fordulót.
Szépen hangzó számok, de távolról sem konkrétak.
Viszont mutatja jól, hogy a 29-esné a javított verzió fő erénye a rendszeresítetthez képest annak lehetetlenül gyér harci hatósugarát javító paraméter.
Ez a Szu-27-esnél fel sem merült.
A fenti magyar számokat már ecseteltem, de képzeljük el a Szu-27-es alapú lengyel vagy NDK légierőt, ahogy a bolgárt, vagy a csehszlovákot. Mennyivel kevesebb géppel, mennyivel többet el tudott volna érni a VSz. ha csak a Szu-27-es és annak esetleges ilyen-olyan variációira alapozták volna a légierőket.
