A csatlós államoknak valóban nem voltak atomfegyverei, de a szovjetek ellátták hadseregeiket célba juttató eszközökkel és kiképezték katonáikat azok használatára. Háborús helyzetben ezek a rakétacsapatok megkapták volna a szovjet robbanófejek egy részét (amiket eleve az adott országokban tároltak), hogy az egyes VSZ-államok is atomcsapást indítsanak az ellenséges célpontokra. Tehát
indítsanak és ne
indíthassanak!
Ugyanis evidensnek tűnik, hogy ezeknek az atomfegyvereknek a felhasználásáról NEM az adott állam politikai vezetése döntött (volna), hanem Moszkva.
Meglátásom szerint a szovjet doktrínát itt elsősorban politikai megfontolások vezették:
1.) Az atomfegyverek átadásával a töretlen politikai bizalom és a VSZ egysége demonstrálható (miközben a kontroll teljes egészében a szovjet vezetés kezében marad).
2.) Az atomfegyvert bevető csatlósok előtt megszűnik a lehetőség bármiféle külpolitikai lavírozásra, távolmaradásra, különbékére, méltányosságra.
3.) A csatlós államok nukleáris hadba lépése automatikusan jelentős NATO ellencsapást von maga után, ezzel valamelyest csökken a Szovjetunióra hulló robbanófejek mennyisége.
4.) A százmilliók haláláért viselt morális felelősség is szétkenhető a szövetségen belül (ha München felett csehszlovák, Bécs felett magyar rakétacsapatok atomfelhője emelkedik).
5.) A fentiekhez képest elhanyagolható előny, hogy így valamivel hatékonyabban kivitelezhető az atomfegyverek decentralizációja, valamint csökkenthető felderítésüknek és megsemmisítésüknek az esélye.
Magyarország esetében az 1966-os Meteor hadgyakorlat volt az első, ahol a hazánkba érkezett szovjet atomfegyverek használatát gyakorolták és
"megtervezték egy Ausztria elleni atomtámadás részleteit. A magyar hadsereg rendelkezésére bocsátott atomeszközök mennyiségét és minőségét hatóérték-térképen ábrázolták."
Ugyanakkor már 1959-ben is számoltak azzal, hogy a Magyar Néphadsereg a szovjetek által átadott nukleáris robbanófejeket fog bevetni (5-, 10- és 20 kilotonnás hatóerejű eszközöket).
Egy 1980-ban megtartott frontszintű parancsnoki és törzsvezetési gyakorlat anyaga szintén megerősíti, hogy a szovjet elképzelések szerint háború esetén a magyar alakulatok is atomcsapást mértek volna ellenséges célpontok ellen.
"A front állományát több, mint 50%-ban kitevő magyar erők a hadműveletek végrehajtásához biztosított atomrobbanófejek 23, a hordozóeszközök 27, illetve az atomeszközök összhatóértékének 20%-ával rendelkeznek."
Érdemes összevetni az olasz és osztrák célpontok ellen ekkor kalkulált atomeszközök 25,6 Mt összhatóerejét egy 1964-es gyakorlat mindössze 1,8 Mt-ás összhatóerejével. Ebből is látszik, hogy az 1980-as évekre nemhogy csökkent volna a nukleáris hadviselés iránti fogékonyság, hanem éppen ellenkezőleg, a szovjetek a hatóerő sokszorozásával igyekeztek a NATO egyre növekvő technológiai előnyét kompenzálni!
A fentebbi adatok megtalálhatóak Horváth Miklós és Kovács Vilmos már többször idézett művében: Magyarország az atomháború árnyékában.