Ukrajna – vereségre ítélve I. rész
John J. Mearsheimer írása (Fordította: Péter Tamás) #moszkvater.com
Nyugaton erőteljes optimizmus uralkodott az ukrán ellentámadás kilátásait illetően, mára viszont egyre többen kezdik felismerni, hogy az ellentámadás kudarcot vallott. Az ukrán stratégia egyfajta villámháborús elképzelésre épült, ennek feltételei azonban nem voltak adottak. Pedig a nyugati eliten belül is akadtak olyanok, akik előre látták a katasztrófát, ennek ellenére mégis nyomást gyakoroltak Ukrajnára, hogy indítsa meg az ellentámadását. A kudarcért persze senki nem akar felelősséget vállalni, a következő hónapok feltehetően egymás hibáztatásáról fognak szólni. E témákról és még sok egyéb érdekes kérdésről is értekezik Bound to Lose (Vereségre ítélve) című esszéjében John J. Mearsheimer, a realista külpolitika jeles képviselője, akinek örömmel közöljük írását.
Mára világossá vált, hogy Ukrajna várva várt ellentámadása óriási kudarcot vallott. Három hónap eltelte után az orosz erők visszaszorításáért vívott küzdelemben az ukrán hadsereg alig tudott előrehaladást elérni. Először még túl kellene jutniuk az úgynevezett „szürke zónán” – azon a földsávon, ami az orosz védelem fő vonala előtt fekszik, s amiért erős a versengés. A The New York Times arról számolt be, hogy amerikai és európai tisztviselők szerint „az ellentámadás első két hetében az ukrán csatatérre küldött fegyverek 20 százaléka megsérült vagy megsemmisült”. A veszteségek között szerepelt a félelmetes nyugati harci eszközök egy része is – többek között tankok és páncélozott szállítójárművek – pedig az ukránok számítottak volna ezekre a későbbi küzdelmeik során. Az ukrán csapatok gyakorlatilag minden hadi beszámoló szerint jelentős veszteségeket szenvedtek. A kilenc dicsőséges dandár, melyeket a NATO kiképzett és felfegyverzett az ellentámadásra, a csatatéren végül befuccsolt.
„Az ukrán ellentámadás eleve kudarcra volt ítélve. Ha megvizsgáljuk a két oldal erőit és az ukrán hadsereg próbálkozásait, valamint áttekintjük a hagyományos szárazföldi háborúk történetét, világossá válik, hogy az ukrán támadó erőknek gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy felülkerekedjenek Oroszország védekező erőin és megvalósítsák a politikai céljaikat”
Ukrajna és nyugati támogatói abban reménykedtek, hogy az ukrán hadsereg végre tud hajtani egy klasszikus villámháborús stratégiát abból a célból, hogy elkerülje a további felőrlő jellegű háborút. A terv szerint rést kellett volna ütni Oroszország védelmi vonalain, ezt követően pedig mélyen be kellett volna hatolni az oroszok által ellenőrzött területekre. E stratégia által nemcsak területeket foglaltak volna el, hanem komoly csapást is mértek volna az orosz hadseregre. Ahogy azt a történelmi feljegyzések is mutatják, ez különösen nehéz művelet még abban az esetben is, amikor a szemben álló erők kiegyenlített harcot vívnak egymással, nagyjából egyforma hadseregek részvételével. Az ukránok azonban nem csak hogy nem egy ilyen küzdelemben vettek részt az elmúlt időszakban, hanem még rosszul is voltak felkészülve a villámháború végrehajtására, ráadásul egy olyan ellenféllel álltak szemben, amely jó pozíciókkal rendelkezett ahhoz, hogy megállítsa ezt a próbálkozást. Röviden, a körülmények a kezdetektől az ukrán ellentámadás ellen szóltak.
„A nyugati politikai döntéshozók, a fősodor média újságírói, a nyugalmazott tábornokok, valamint az amerikai és európai külpolitikai intézmények szakértői körében mindezek ellenére átható optimizmus uralkodott Ukrajna harctéri kilátásait illetően”
Az uralkodó hangulatot jól mutatta David Petraeus nyugalmazott tábornok megjegyzése az ellentámadás előestéjén: „Úgy gondolom, hogy ez egy lenyűgöző ellentámadás lesz.” Ezt követően lelkesen vázolta, hogy az ukránok hogyan fognak sikeres villámháborút végrehajtani az orosz erők ellen.
A nyugati vezetők és a fősodor média voltaképpen már az ellentámadás június 4-ei kezdete előtt indirekt nyomást gyakorolt Kijevre, hogy indítsa el az offenzívát. Akkoriban az ukrán vezetők húzódoztak ettől, a tervezett villámháború elindítása iránt nem mutattak túl nagy lelkesedést, valószínűleg azért, mert legalább néhányan megértették azt, hogy mészárszékre küldenék őket. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök július 21-én elismerte: „A tervünk az volt, hogy az ellentámadást tavasszal indítjuk meg, végül azonban nem tettük, mert őszintén szólva sem elég hadianyagunk, sem elég fegyverzetünk, sem elég megfelelően kiképzett dandárunk nem volt”. Az ellentámadás megkezdését követően Valerij Zaluzsnij tábornok, az ukrán hadsereg főparancsnoka dühösen jelentette ki a The Washington Postnak, hogy meglátása szerint a Nyugat nem fegyverezte fel megfelelően Ukrajnát, „ennek hiányában pedig az elképzelések nem lesznek megvalósíthatók. Ettől függetlenül megpróbálják végrehajtani a terveket.”
Még azt követően is, hogy az ellentámadás annak kezdete után elakadt, sok optimista továbbra is reménykedett abban, hogy az ellentámadás végül sikeres lesz, noha az optimisták száma idővel csökkent. Ben Hodges nyugalmazott amerikai tábornok, a villámháború megindításának egyik leglelkesebb szószólója június 15-én így fogalmazott:
„Úgy gondolom, hogy az ukránok meg tudják, és meg is fogják nyerni ezt az ütközetet”
A fősodor médiában gyakran idézett szakértő, Dara Massicot július 19-én úgy vélekedett, hogy „az orosz frontvonalak – a Kreml rossz döntései ellenére – egyelőre kitartanak. A rossz döntéseik következményei azonban egyre csak halmozódnak. Az orosz frontvonalak végül úgy omolhatnak össze, ahogy arról egykor Hemingway írt: fokozatosan, aztán hirtelen”. A mainstream sajtó által gyakran idézett másik szakértő, Michael Kofman augusztus 2-án azt állította, hogy „maga az ellenoffenzíva nem vallott kudarcot”, augusztus 16-án pedig a The Economist közölt egy sztorit, miszerint „Ukrajna ellenoffenzívája lassan, de halad előre, tíz hét után az ukrán hadsereg kezd rájönni, hogy mi az, ami működik.”
Egy héttel később, augusztus 22-én – amikor már nehéz volt tagadni, hogy az ellentámadás komoly bajban van, és alig van esély a helyzet javítására – Jake Sullivan, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsadója kijelentette: „Nem értékeljük patthelyzetként a kialakult szituációt. Ellenkezőleg, azt látjuk, hogy Ukrajna továbbra is módszeresen foglalja el a területeket.”
„Sullivan megjegyzései ellenére mára sokan felismerték Nyugaton, hogy az ellentámadás kudarcot vallott, Ukrajna pedig arra van ítélve, hogy megvívjon egy olyan háborút, amelyet valószínűleg nem tud megnyerni”
Főként azért nem, mert a harc lassan egyenlőtlen küzdelemmé alakul át. Jóllehet, Ukrajna nyugati pomponlányai számára már korábban is nyilvánvaló volt, hogy az általuk vizionált villámháború kudarcra van ítélve, és nincs értelme Ukrajnát rávenni annak elindítására.
Ukrajna győzelem elmélete
Az orosz és az ukrán hadsereg a háború 2022. februári kezdete óta többé-kevésbé szimmetrikus harcot vívott egymással. A legfeljebb 190 ezer katonából álló orosz támadó haderő jelentős mennyiségű ukrán területet hódított meg, emiatt azonban hamar túlterheltté vált, mivel az elfoglalt területek védelmére nem rendelkeztek megfelelő létszámmal. Az oroszok ennek folyományaként erőik nagy részét kivonták Harkov megyéből – ez lehetővé tette az ukrán hadsereg számára, hogy győzelmet arasson az ott maradt csekély létszámú orosz erők felett. A túlterhelt orosz hadsereg kénytelen volt kivonulni a Dnyeper folyó nyugati partján fekvő Herszon városából is, melyet az ukrán hadsereg harc nélkül tudott elfoglalni. Mielőtt azonban az oroszok visszavonultak, hatalmas veszteségeket okoztak azoknak az ukrán erőknek, melyek korábban megpróbálták kiűzni őket Herszonból. Az egyik ukrán zászlóaljparancsnok arról számolt be, hogy olyan nagy veszteségei voltak, hogy „egysége tagjait háromszor kellett lecserélnie”.
Erre a két orosz taktikai vereségre 2022 nyarán és őszén került sor.
„A harkovi és herszoni eseményekre válaszul Putyin 2022 szeptemberében 300 ezer katonát mozgósított, nekik azonban néhány hónapos kiképzésre volt szükségük abból a célból, hogy készen álljanak a harcra. Mindeközben az oroszok 2022 novemberében egyre fokozták a Bahmut elfoglalására irányuló erőfeszítéseiket. Az ukránok reagáltak a bahmuti kihívásra, a két fél pedig egy hosszú, felőrlő csatába kezdett a város irányításáért, mely végül orosz győzelemmel zárult 2023. május végén”