Tetszettek volna nem lezülleszteni a légierőt húsz évvel ezelőtt és most sokkal egyszerűbb lenne a megoldás.
Annó sikerült a lehető legkisebb "nagy" gépből a lehető legkevesebb "sokat" beszerezni és a lehető legkönyebben befolyásolható "semleges" beszállító felé kiszolgáltatni magunkat.
Finoman szólva sem volt egy golyóálló koncepció, hiszen a közepesen fejlett gazdaságok csapdájából kitörni képtelen, állandóan külföldi hitelektől és beruházások kegyeitől függő magyar gazdaság, egy váratlanul ránk tört inflációs spirál idején nem tud a 14 darabos legiflotta semmire se jó, de annál drágább zsákutcájából már kifarolni.
Az meg egyéni korszakos pech, hogy a modern harcászati vadászrepülő platformok fejlesztési periódusa már túlhaladja a geopolitikai turbulenciák ciklusidejét.
Magyarán, ma már lasabban készül el egy új haditechnikai eszköz, mint ahogy változik a politika, a védelmi doktrinák és harceljárások.
Arról meg nem is beszélve, hogy a különféle haditechnikai rendszerek globális társadalmi lábnyoma ma már jóval kiterjedtebb, mint harminc-negyven évvel ezelőtt.
Akkoriban egy F-16-os, vagy F-15-ös megjelenése a NATO Benelux államaiban, netán Törökországban, vagy az arab világ országaiban, messze nem jelentett olyan függelmi viszonyt mint manapság, amikor az F-35-ös révén a vásárló állam a teljes nemzetbiztonsági szuverenitását lényegében az amerikai politikai szcénát keresztül-kasul átszövő globális pénzügyi elit kezébe adja.
Ma már az F-35-ös program irányítja jószerivel az amerikai védelmi költségvetést és nem fordítva, hiszen a program beágyazottsága annyira mély és kiterjedt, hogy azt uralni már jóformán lehetetlen, így ezekután képzelhetjük, hogy mekkora szuverenitás marad egy külföldi állam számára.
Keserű igazság, hogy az ötödik generáció is lassan húsz éves, de nagy választék nincs, csak kellemetlen önfeladás, míg a negyedik generáció legújabb képviselői a harmadik x-be lépnek, illetve, mint koncepciók lassan negyven évesekké válnak, miközben a "kezdőcsapat" típusai közelítenek az ötvenes éveikhez.
Mi meg itt állunk a költséges, jelen állapotában ismét az elavulás útjára lépett "légierőnkkel", letolt gatyával egy komoly inflációs gödör alján, egy félig elkezdett haderőfejlesztés kritikus pillanatában, amikor a szomszédban kitört a háború, ahol az egyik fél a NATO-t, a másik fél meg minket fenyeget.
Mi NATO tagként rájöttünk, hogy bár lennénk inkább semlegesek, mert most a szövetségeseink a minket fenyegető szomszédunk akaratának meghajolva minket cseszegetnek, miközben az ő ellenségük - aki nekünk nem is a szomszédunk - velünk akar bizniszelni.
Igencsak fonák helyzet.
Én egyértelműen azt látom, hogy kár tovább lamentálni, fingot reszelni, azon filózni, hogy melyik kezünkbe harapjunk.
A messzi kínai haditechnika az igazi sötét ló.
Kínai gépeket kell venni. És nem egy századnyit.
Hogy mit tud a kínai haditechnika? Nem tudjuk. Jobb, mint a nyugati? Ezt se tudjuk.
De más se tudja. Ami még mindig jobb, mint most, amikor minden nyugati "barátunk" (és azok újsüttetű ukrán haverja) nyitott könyvként kezeli a képességeinket. Illetve azok súlyos hiányosságait.
Sehova nem kell 1000 kilomteres tavolsag, ertelmetlen, amit allitasz.
