Minden annyira normális, amennyire csak lehet – kínai diák a Mandinernek
"
Hogy nézett ki az útja az Egyesült Államokból Csengcsouig és a karanténig?
A repülőm március 18-án kora hajnalban, 1 óra körül indult a San Franciscó-i repülőtérről Tajpejbe. Tajpejből volt egy csatlakozásom Sanghaj felé, és március 20-án Sanghajból az otthonomig, Csengcsouig,
szóval összesen körülbelül 40 óra volt.
Hogy működnek most ezek a repülőterek?
Tajpejben a kézfertőtlenítő kivételével nem volt túl sok megelőző intézkedés. Mikor viszont Sanghajba értem, sokkal intenzívebbé váltak az intézkedések. Mikor földet értünk, nem hagyhattuk el a repülőt. Néhány embert név szerint hívtak le, a többieket viszont soronként. Ez hosszan eltartott – én a gép legvégében ültem, így két és fél óra telt el, mire leszállhattam a gépről. Mikor sikerült leszállnom, busszal kellett mennünk a fogadóépület ajtajáig. Amikor odaértünk, a buszon is vagy két és fél órát kellett várnunk, és senki nem tudta a következő lépést, mert túl sokan voltak a repülőtéren, akik át akarták lépni a határt. Két és fél óra várakozás után leszállhattunk a buszról, és bemehettünk az épületbe, ahol egy rettenetesen hosszú sor fogadott. Minden nemzetközi utasnak végig kellett állnia ezt a sort, és kitöltenie a végén egy nyilatkozatot, kipipálni a tüneteit. Én tünetmentes voltam, így azt pipáltam be. Még két és fél óra volt, amíg eljutottam a sor végére. A személyzet teljes védőruhában volt, ők összegyűjtötték az űrlapokat és hőmérsékletet mértek. Ezután vagy távozhattunk Sanghaj felé, vagy mehettünk tovább a csatlakozásunkhoz. Megkérdezték, melyik légitársasággal megyek, és kitöltettek velem még egy űrlapot. Mikor a névsorban elértek hozzám, elvittek felvenni a csomagomat. Mindenkinek csoportban kellett közlekednie, senki nem mehetett egyedül.
Egy dolgozó elkísérte a hatfős csoportomat a csomagfelvételhez, aztán elvittek egy másik helyre, ahol az összes nemzetközi utasnak várakoznia kellett, egy helyiségbe benyomorítva töltötte el az estét nagyjából kétszáz ember. Reggel jött a személyzet, és a repülőm indulása előtt pár órával név szerint kihívott. Oda már tízfős csoportban kellett mennem. A következő lépések az általános reptéri procedúra szerint folytak – biztonsági ellenőrzés volt a személyzet felügyelete mellett. Végül megérkeztem a lakhelyemre, Csengcsouba. Megmérték a lázamat, mielőtt leszálltam volna a gépről, és egy teherautóról közvetlenül a repülő mellől felvehettük a csomagjainkat, nem kellett belépnünk az épületbe. Aztán egy busz elvitt minket egy hotelbe. Onnan egy másik hotelbe kellett mennem, ahol a kötelező karantén alatt tartózkodnom kellett. Az, hogy melyik hotelhez tartozom, az azon múlt, hogy melyik városrészben élek. Oda már egyedül utaztam egy mentőben. Tehát soha nem lehettem egyedül – még amikor kerestem valamit, amit Sanghajban elvesztettem, akkor is velem kellett lennie valakinek. A hotelben aztán néhány tesztet végeztek rajtam. Minden negatív lett, de mégis ott kellett maradnom a hotelben 14 napig. Nem egységes a szabályozás országszerte. Ismerek olyanokat, akiknek nem kell hotelben tartózkodniuk, elég otthon maradniuk, de az én tartományomban ez a szabály."
(...)
"
És a hotelkarantént hogy képzeljük el?
Tulajdonképpen egész kellemes volt! Új hotel volt, viszonylag nagy. Különböző hoteleket kaptak az érkezők, néhányuké pocsék volt, de az enyémmel nem volt semmi gond. Egyáltalán nem hagyhattam el a szobámat, úgyhogy végig bent is maradtam. Három étkezést biztosítottak nekem naponta – nem volt velük gond, csak olyan kevés fogásuk volt, hogy gyorsan unalmassá vált. A tartózkodásomat nekem kellett kifizetnem. A megérkezésem előtti nap még az volt a rendszer, hogy az állam fizette, de amikor megjöttem, ez megváltozott, és nekem kellett kifizetnem. De úgy gondolom, hogy ez ésszerű.
Mi történik, ha valaki nem tud fizetni?
Nem tudom.
De a legtöbb külföldön tanuló kínainak nincsenek anyagi gondjai. Azt hallottam, hogy az állam fizet, ha az utas nem tud."
(...)
"
Járt a városban, mióta elhagyta a karantént? Mennyire normális az élet most?
Annyira normális, amennyire csak lehet, attól eltekintve, hogy maszkot hordunk mindenhova. Pár hete volt a Qingming-ünnep, amikor a családi sírt szokás meglátogatni. Oda is elmentem, négy és fél órát utaztunk. Pár napja hot pot-étteremben voltam – az éttermek újranyitottak, és úgy látom, hogy az üzletek is visszaálltak a normális rendre. Voltam kozmetikusnál is. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ami városnegyedeink nem olyanok, mint Európában. Nálunk kapuk vannak. Mielőtt ezen a kapun belépek, egy QR-kódot kellett beszkennelnem a telefonomon, hogy bejelentkezzek abba a negyedbe, és piros vagy zöld kép jelent meg annak függvényében, hogy megvolt-e a belépési engedélyem. Ezt a képet meg kell mutatnom a kapuőrnek, aki aztán beenged. Ugyanezt kell csinálnom, ha bármilyen épületbe, például egy bevásárlóközpontba lépek be. Ezt leszámítva minden normális.
Min múlik, hogy megkapja-e a belépési engedélyt egy városnegyedbe?
A kitöltött űrlapokon, és azon, hogy hány nap telt el a városba való megérkezésem óta. A karantén lejárta előtt pirosat kaptam volna, mert még több napot kellett volna karanténban töltenem. Utána zöldre vált."
(...)
"
És hogy látja, valósak a hivatalos kínai fertőzésszámok? Az Egyesült Államok vagy Spanyolország egy-két hét alatt meg tudja kétszerezni a fertőzései számát, a kínai esetszámok pedig jó pár hete nem nőttek már érdemben.
Tényleg úgy látom, hogy megfogtuk a vírust.
Ha nem így lenne, a kormány az üzleteket nem engedte volna újranyitni. Nem érzem úgy, mintha a kormány bármit eltitkolna.
Tehát bízhatunk a kínai számokban.
Igen. Itt nem olyan a helyzet, mint az USA-ban, ahol az emberek nem hajlandók maszkot viselni – itt mindenki az elejétől fogva nagyon óvatos. Sokszor volt kijárási tilalom, amikor az embereknek nem szabadott az utcán lenniük – ha mégis megtették, lefülelték őket. Nem veszik ezt az Egyesült Államokban ennyire komolyan, szóval szerintem természetes, hogy egy kicsit ott kiönt a vírus a medréből… Azt hiszem, a kormány most nem kozmetikázza a számokat, mert erre tényleg nincs szükség. Mondhatnák persze, hogy javult a helyzet, miközben ez nem igaz, de ha valójában rosszabbra fordultak volna a dolgok, minket sem engedtek volna haza Kínába, és nem engedték volna újranyitni az iskolákat.
A számok viszont nagyban függenek attól, hogy hogy állapítják meg őket. Ha az Egyesült Államokban elkapod a vírust és meghalsz, a koronavírus áldozatai közé számolnak. Kínában nem feltétlenül.
Azaz az alapbetegségekkel rendelkező koronavírusos halottakat nem feltétlenül számolják a koronavírus áldozatai közé.
Én ezt gondolom. Ha egy idős ember meghal a lakásában, senki nem boncolja fel."
https://mandiner.hu/cikk/20200415_m...amennyire_csak_lehet_kinai_diak_a_mandinernek
Ennyi. Németek, szlovákok, dettó. Mi teszt, és még többnyire boncolás is van. Olaszok, spanyolok szintén. Nálunk a beérkezéskor kitöltött papírról látható alapból volt-e alapbetegség, és beírják, ha meghalna az illető.
Na ennyit a kínai adatokról! Persze a srác az nem hivatalos, de ő így gondolja. Máshogy tényleg nem jön ki miért "csak" ennyi az annyi.
Ahogy nézem egyre jobban kezdünk belemenni.
Ott is van rokon. Nem is távoli. 
