(Részlet a cikkből)
Él három boldog magyar a senki szigetén, aki lenni is tud, nem csak tenni....
2023. 01. 01. 11:01
Pikkelyes az élet. Portré a kengyiai Kalinka Tamásról, a barátairól és a gyógyító barátságról.
Kicsi a ház, a konyha a közepe, a konyha közepe pedig a százéves kredenc, még a dédapa kapta nászajándékba, tőle került nagyapához, onnan apához, majd Tamáshoz.
Az asztal se mai, lapja lelinóleuzmozva, úgy praktikus.
Rakott kályhában nyár ropog, meg nyír, platnin melegszik törökkávénak a víz, vastag zacc az alja; a fal mellett vetett ágy, télen itt, a tűznél hál a gazda; az éjjeliszekrényen abrosz, az abroszon terítő, a terítőn vágódeszka, de nem vágásra, hanem mert szép, népi motívumokat pingált rá hagyományőrző asszonykéz vagy a folklórkisipar, ki tudja, minden nem jöhet az ősöktől; a deszkán Sokol zsebrádió, elnyűhetetlen, mellette ifjúsági regény a múltszázadból,
Kalózok, bálnák, tengerek.
És persze akad példány a
Tüskevárból is ebben a felturbózott kalyibában. Egy magából a kötetből, és egy eleven díszlet odakint.
A betonverandán kutya eszik épp zománcos piroslábosból, de nem zsákos tápot, még csak nem is farhátat, hanem keszeget; úgy pepecsel vele, mint az ember a halpaprikással, csak míg mi kiköpjük a szálkát, Doki elropogtatja. Közben lesi
Kalinka Tamást, az ifjú gazdát, aki a százéves házimólón ököllel üti be a plasztikvödör tetején a jeget, hogy a hajnalban fogott, vízbe dermedt küszök egyikét horogra tűzze és harcsacsalinak dobja a folyóba; illetve csak dobná, mert a dér az orsóra fagyasztotta a damilt, sebaj, majd a napfény megoldja, idő van, addig a partmenti sekélybe csobban a készség.
Varga Jennifer / 24.hu Kalinka Tamás és Doki
A tíz margitszigetnyi Kengyián vagyunk, pár kilométerre Magyarországtól, az egykori Jugoszlávia területén, a mostani Szerbiában. Vagy Horvátországban. Vagy mindkettőben. Esetleg egyikben sem. Igazából ez itt a senki szigete: horvát felségterület, amit szerb gyűrű vesz körül, meg a történelem.
Kengyiát egyik oldalról a Duna, a másikról egy zsilipekkel lezárt csatorna határolja, az utóbbi partján áll Tamás háza, amit egyedül lak, maga főz, maga takarít, a maga ura.
Mégsem magányos. Vannak barátai.
Minden egyes nap az
Istvánnal közös kávézással indul. Tamás korán kel, mosdik, begyújt, tesz-vesz, ebet etet, és ha időközben megérkezik a szomszéd, itt isszák meg a reggeli zaccosat, ha nem érkezik meg, akkor Tamás ballag át, ott üzemelik be a kotyogóst; ha pedig útközben látják meg egymást, akkor, miként a KRESZ-ben, a „kölcsönös udvariasság szabálya” szerint választanak helyszínt, majd fertályóra múltán mindketten mennek a dolgukra – a dolgok legfontosabbika a pecabotok felügyelete, hiszen Kengyián nem Doki az egyetlen, akinek a hal a legfőbb tápláléka.
Délután ismét összejönnek, olyankor a harmadik barát,
Bungi is csatlakozik hozzájuk a csatorna túlpartjáról.
Együtt főznek, kártyáznak, beszélgetnek, keresik a megoldást olyan bajokra, mint a nacionalizmus, a túlnépesedés, a környezetszennyezés meg a globális felmelegedés.
Lassú itt az élet, annyira, hogy egy-egy étkezés akár négy órán át is eltart, az ebéd olykor belecsúszik a vacsorába.
Esznek emberesen, kiló hal per fő a norma, isznak óvatosan, és kártyáznak kíméletlenül: fogy a hal, fogy a snapsz, megy a snapszer. Illetve beszélni, meghallgatni és enni mindhárman imádnak, viszont a kártya csak Tamás és Bungi terepe, István nem szíveli, a pálinkát pedig István és Tamás kedveli, Bunginak pár éve elege lett a bulikból, egyetlen korty se megy le a torkán.
Ők így hárman Kengyia matulái. (Ha valaki nem emlékezne a
Tüskevár sztorijára: a pesti kölök, Ladó Gyula Lajos, alias Tutajos nyaralni érkezik a Kis-Balatonhoz, ahol Matula bácsira, a kevés szavú, nagyszívű pákászra bízzák őt, s a bölcs öregnek köszönhetően két hónap múltán megemberesedett ifjúként távozik a berekből.)
Varga Jennifer / 24.hu Paksi-Kovács István, Kalinka Tamás és Kovács Sándor (Bungi)
Pikkelyes az élet. Portré a kengyiai Kalinka Tamásról, a barátairól és a gyógyító barátságról.
24.hu