Az erdő, ahol még mindig élnek házi disznók
Hosszú évszázadokon át nem nagyon akadt olyan tölgyerdeje Európának, melyben ne lettek volna jelen nagy számban házi disznók. Ám amilyen magától értetődő gyakorlat volt sokáig az erdei sertéstartás, épp ugyanannyira szorult ez mára vissza. A témával foglalkozó kutatók az egész kontinensen ma már csak egyetlen régióról tudnak, ahol évszázadok tudását őrizve a gazdák még mindig a folyóárterek erdeiben és mocsaraiban tartják a disznóikat.
Ez a Száva és a Boszut folyók ártere Szerbiában, melynek sok ezer hektáros területén belül még mindig lehet helyenként házi sertésekkel találkozni. Hogy milyen a viszony az erdő és a disznók között, és hogy az állatok jelenlétének milyen ökológiai hatásai lehetnek, azt évek óta a helyi kutatókkal együttműködve egy magyar kutatócsapat vizsgálja.
A disznók reggelente kapnak egy-egy cső kukoricát, hogy ne felejtsék el, melyik erdei ólhoz jöjjenek hazaFotó: Molnár Ábel
Az Ökológiai Kutatóközpont Hagyományos ökológiai tudás kutatócsoportjának vezetőjével, Molnár Zsolttal
egyszer már hosszabban beszélgettünk, akkor elsősorban arról, hogy miért van szükség arra, hogy a tudományok képviselői is nagyobb figyelmet szenteljenek a helyi, hagyományos tudásoknak, és hogy mit lehet tanulni például a magyar pásztoroktól. Ezúttal a szerbiai kutatómunkájukról, illetve az erdei és mocsári disznótartás feltáratlan kérdéseiről beszélt nekünk.
Ilyen máshol már nincs
Annak, hogy a disznót makkon hízlalják, egészen ősi hagyománya van: a gazdák, a földesurak, az állattartók évszázadok, de még valószínűbb, hogy évezredek óta nevelik disznóikat a tölgyesek makkján. Ám míg ez még egy-két évszázaddal ezelőtt is teljesen megszokott jelenség volt, a 20. század közepére lassan mindenhol megszűnt.
A szerbiai Morovi és Visnjievo tölgyerdőiben legeltető disznósgazdák ahány generációra visszalátnak, felmenőik szinte mindig erdei-mocsári disznótartással foglalkoztak. Egyedül a nyolcvanas években tiltották ki őket egy rövid időre ebből az erdőből, amit akkor átmenetileg katonai területté nyilvánítottak. De a tudásuk akkor sem veszett el, és miután visszatérhettek az erdő mélyére, folytatták a legeltetést és makkoltatást is. „Hisz nekik az erdő az otthonuk, a mindenük, az életük” – mondja erről Molnár Zsolt, aki beszélt arról is, hogy a sertés egyáltalán nem buta állat: mindegyiknek külön személyisége van, ezért a kocák olykor nevet is kapnak, nevüket hallva előbújnak az erdő sűrűjéből. Persze egy kis kukorica vagy hal illendő ajándék ilyenkor nekik, teszi hozzá Molnár, aki szerint megható az a személyes kapcsolat, ami az erdei disznók és gazdáik között kialakult.
Az erdei disznótartás gyakorlatát a vajdasági Tartományi Természetvédelmi Intézet kezdte el feltárni, Alen Kiš és Szabados Klára vezetésével, és ők hívták meg több mint öt évvel ezelőtt a kutatócsoport több tagját, Varga Annát, Demeter Lászlót, Biró Mariannát és Babai Dánielt is. Az együttműködés azóta is töretlen, és mint Molnár fogalmazott, nincs tudásuk arról, hogy bárhol máshol Európában ennyire nagy területen, több faluközösség összefogásával zajlana erdei disznótartás.
Ártéri disznótartás itt-ott kis léptékben még előfordul, Spanyolországban pedig, ahol a világhírű sonka készítését előzi meg a makkoltatós sertéstartás, leginkább fáslegelőket használnak erre a célra.
„Hogy ennyire dominánsan a népi hagyományos tudásra épülő klasszikus erdei sertéstartás történne máshol, erről nem tudunk. Miközben a középkorban nem nagyon volt olyan erdeje Európának, ahol makk termett, és azt ne etették volna fel sertésekkel” – meséli Molnár Zsolt, aki elmondta azt is, hogy a középkorban még nem volt meglepő, ha az erdő méretét nem hektárban, hanem az ott makkoltatható sertések számában adták meg.
Ez persze csak addig volt így, amíg nem létezett vasúti közlekedés, és a kivágott fákat csak nehezen tudták messzire szállítani. Addig a gerenda értéke sokkal kisebb volt, és gazdasági okok szóltak az erdei állattartás mellett. Disznók mellett szarvasmarháknak és juhoknak is otthont adtak az európai erdők.
Amikor azonban a vonat lehetővé tette, hogy a gerendákat nagy tételben és messzire is elszállítsák, megváltozott az erdő értéke az állam, illetve a társadalmi elit számára, és az erdő használatából egyre inkább elkezdték kiszorítani az egyéb hasznosítási módokat. Alig egy évszázad alatt így szinte mindenhonnan eltűntek az erdőben tartott disznók. A szerb területen kívül még Horvátországban, különösen a Lonjsko Polje ártéren maradt fenn a 21. század elejéig ez a gyakorlat, de ott végül az EU-s csatlakozás vetett véget ennek, állategészségügyi szabályokra hivatkozva tiltották be a hagyományos erdei, ártéri sertéstartást.
Molnár hangsúlyozta, hogy nem csak az erdőgazdálkodásban történő prioritásváltás kellett ahhoz, hogy visszaszoruljon az erdei disznótartás: a 20. században az európai országokban jelentős urbanizáció zajlott, megváltoztak a fogyasztási igények, a szokások, és sok más „népi tevékenységhez” hasonlóan a disznótartás is veszített jelentőségéből. És mint elmondta, eleinte a természetvédelem is gyanakvó szemmel tekintett a legelő kondákra, nem gondolták, hogy természetvédelmi területeken lenne bármi szerepük természeti értékek fenntartásában.
A kocák az erdőben félóránként szoptatnak. Másik feladatuk a malacaik megvédése a sakáloktólFotó: Molnár Zsolt
A visszaesés a szerbiai erdőkben is éreztette hatását: míg korábbi feljegyzések szerint volt, hogy több tízezer disznó járta itt az erdőket az utóbbi időkben ezernél alig több sertés keresgélte a helyi tölgyes makkjait és egyéb ínyencségeit. Pedig az erdei sertéstartás gazdaságilag is megéri. A kevés kukoricán, esetleg almán, takarmánytökön kívül mást nemigen kapnak a disznók, megélnek abból, amit az erdőkben, mocsarakban találnak. Épp ezért Molnár elmondása szerint a szabad tartásmód nemcsak nekik, hanem a gazdájuknak is jó.
Mit csinál a disznó az erdőben?
A hatodik éve zajló kutatómunka több kérdés körül forog. Egyrészt ugyan az erdei disznótartás évszázadokon át rendkívül meghatározó gyakorlat volt Európa-szerte, ma alig tudni valamit ennek az ökológiai hatásairól, szinte teljesen kitörlődött minden nyoma az ökológusok gondolkodásából és a kulturális kapcsolódások is elvesztek.
Mint Molnár Zsolt fogalmazott, az ember-sertés-erdő háromszöge európai kultúránknak egy alig feltárt szelete.
„Pedig ahhoz, hogy megérthessük, hogy ma miért így néz ki az európai táj, érdemes tudni, hogy ebben a tájban régen hogyan gazdálkodtak. És az erdei sertéstartás egy nagyon masszív dolog volt, ehhez képest az ökológiai hatásairól nagyon keveset tudunk, meglepő, de egyszerűen nem tudjuk, mit is csinál a házi disznó egy ártéri erdőben” – mondja Molnár.
Ami történeti, néprajzi feljegyzések fennmaradtak, azok jellemzően az erdei és ártéri disznótartás gazdasági oldaláról szólnak: melyik földesúr hány ezer sertést makkoltatott, mekkora területen és így tovább. De hogy a makkon kívül mit evett, és ezzel hogyan hatott az erdő egészére, arról alig szólnak e források.
A kutatás során fontos szempont Molnár elmondása szerint a jövő kérdése is: egyrészt a hagyományos tájhasználat különféle módjai hatottak az élőhelyekre, és ha fenn akarjuk tartani az ökológiai értékeket, amelyek a mai tájban még jelen vannak, akkor gyakran a múltbeli tájhasználat elemeit kell visszahoznunk. Az erdei sertéstartás esetében azonban a természetvédelmi vonatkozásokról nem eleget, sőt inkább így mondhatnánk: rendkívül keveset tudunk.
