25 éve történt...
Elveszett csapásmérő képesség
1995. május 29-én a táborfalvai lőtéren, a leszerelési folyamatokat ellenőrző amerikai szakemberek és politikusok jelenlétében, látványos pirotechnikai show keretében „diszkózene ritmusára” semmisítették meg a volt MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár eszközeit.
Ezzel véget ért a Magyar Néphadsereg egyik legkülönlegesebb alakulatának története. Az MN 1480 alakulat 1963–1991-ig tartó történelme szorosan összefonódik a szovjet és amerikai szuperhatalmak között zajló hidegháborús rakétaversennyel.
A második világháború után a kelet-és közép-európai országok Moszkva sürgetésére nagyarányú fegyverkezésbe kezdtek. Ezt az elkötelezettséget tovább mélyítette, hogy 1955-ben Magyarország a Varsói Szerződés tagja lett; a szocialista országok számára létrehozott szervezet az USA által vezetett NATO terjeszkedésére adott szovjet válasz volt.
A múlt század hatvanas éveire a rakétatechnika lehetővé tette a kisebb önjáró alvázakra telepített tüzérségi rakétarendszerek alkalmazását. A szovjet oldalon így születtek meg a R-11M (NATO kód: SS-1B Scud A), majd később a poszt főszereplője, az R-300 (NATO kód Scud B) hadműveleti-harcászati rakéták. A NATO táborában pedig (a teljesség igénye nélkül) az amerikai MGM-52 Lance, a PGM-11 Redstone, a francia Pluton rakéták képviselték ezt a fegyverkategóriát.
A Varsói Szerződésen belül a szovjet minta és szabvány szerint folyt a fegyverkezés. A kiélezett politikai viszonyok között ezért nem meglepő, hogy a VSZ egyik, 1963-ban tartott vezérkari tanácskozásán határozat született arról, hogy a tagországokat hadműveleti-harcászati rakétákkal szerelik fel.
Ennek következtében született meg az MN 1480 hadműveleti-harcászati rakétadandár.
Már 1962 tavaszán megkezdődtek a tapolcai laktanyában az előkészületek, építkezések az új technika fogadására, a leendő dandár tisztjei és tiszthelyettesei pedig az év májusától „koptatták” a leningrádi Kalinyin Tüzér Akadémia padjait, hogy megismerjék a R-11M (SS-1B Scud A) rakétakomplexum kezelésének és harci alkalmazásainak fortélyait.
Az MN 1480 alakulat történetét rengeteg legenda kísérte végig. Kezdve azzal, hogy az 5. önálló harckocsi ezred fedőnevet viselték, holott a Scud rakéta indító komplexumoknak nem sok köze volt a páncélosokhoz. Ennél is nagyobb titok volt, hogy a magyar rakéták csak gyakorló fejekkel rendelkeztek, háborús helyzetben a hazánkban is állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport adott volna át nukleáris fejeket. A célpontok sejthetően a semleges Ausztriában, illetve a hadműveletek előre haladtával Észak-Olaszországban lévő NATO csapatösszevonások, katonai repterek, és más, kiemelten fontos objektumok lettek volna. Éles bevetés sohasem történt, ám rakétaindítás gyakorló fejjel 1966-tól 1988-ig szinte minden évben volt. A közel 300 kilométeres hatótávolságú, 5800 kg starttömegű rakéta „elengedéséhez” csak a volt Szovjetunió területén voltak megfelelő lőterek. A tapolcai rakétadandár így szinte minden évben Kapusztyin Jar területére települt ki. Ez nem kis logisztikai feladat volt: két-három vasúti szerelvény szállította a rakétaindító komplexumokat, a kiszolgáló járműveket és a teljes állományt. A pőre vagonokon szállított járműveket leponyvázták, és a ponyva alatt még alakmásító sablonnal is álcázták. A szállító járművek érkezése után átlagosan egy órát tartott a rakétát salétromsavval, nitrogén-tetraoxid oxidáló anyaggal és repülőgép-tüzelőanyaggal való felöltése, függőleges helyzetbe emelése és indítása. Előfordult, hogy a magyar személyzet 32 perc alatt elérte a startra kész állapotot. Nem csoda, hogy négy alkalommal kiváló, a többi esetben „jó” minősítéssel zárták a Kapusztyin Jar-i lövészeteket.
A „nagy rakétásoknak” akkora tekintélyük volt a tapolcai laktanyában, hogy a sorkatonák nemcsak a tiszteknek, hanem a rakétadandár főiskolai hallgatóinak is előre tisztelegtek, ami nem volt szokás másutt. De legendák szólnak arról is, hogy az alakulat tagjainak családját is állandó megfigyelés alatt tartotta az államvédelem, és volt, akinek az esküvőt is megtiltották, mert a mennyasszony és családi háttere biztonsági kockázatot jelentett.
A tapolcai laktanyában ma is áll az a négyemeletes „irodaépület” ahol este „mindenki dolgozott”, hisz az összes ablaka világított. Valójában egy nagy hangár volt, ahol a rakétaindító-komplexumot akár függőleges helyzetbe emelt rakétával is lehetett szerelni, karbantartani.
A fentiekkel szemben érdekes ellentmondás volt, hogy a nagy és látványos rakétaindító-komplexumok szinte az összes, a budapesti Felvonulási téren (ma Dózsa György út) tartott katonai díszszemlén elgurultak a tribün előtt, így a laikus közönség „sztárjaivá” váltak a néphadsereg legnagyobb tűzerejű fegyverrendszerei.
...