Magyar őstörténet és a sztyeppei civilizáció
- Téma indítója tong djagbu
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Az első augsburgi csata(910)
910-ben a 17 éves ifjú Lajos király, elhatározta, hogy megpróbálja az összes német törzsi hercegség katonai erejét egyesíteni a magyarok ellen. A birodalmi tanács ezért harcba szólította az összes bajor, sváb, frank és szász katonaságot. Mivel alattvalói nem nagyon akartak kötélnek állni a harc érdekében, azért olyan törvényt vezetett be, hogy aki nem engedelmeskedik a bevonulási parancsnak, azt a helyszínen azonnal akasszák fel. A büntetéstől megrémülve, nem nagy lelkesedéssel, de mindenki eleget tett a hadba hívó parancsnak. A gyülekezést Augsburgnál, a Lech-mezőn akarták végrehajtani.
A 910-es esztendőt nyugodtan nevezhetjük a "kalandozó" harcok egyik legfényesebb fejezetének. A Duna mentén felvonuló nagy magyar sereg célja ezúttal a német birodalmi főerők legyőzése volt. A hadjáratot irányító magyar vezér stratégiai érzékét dícséri és talán a gyorsan mozgó lovas csapatok jó felderítő képességével magyarázható, hogy sikerült megakadályoznia a német erők teljes összevonását. A IV.Lajos király vezette német fősereget június 12-én a Lech-mezőn verték meg. Erről a csatáról érdemes bővebben idéznünk az egyik közeli kortárs szerző (Liudprand) leírásából:
Az Augsburgban tartózkodó német király előző nap kapta "a nem remélt, vagy inkább nem óhajtott hírt" a magyarok közeledéséről. A Lech folyó mentén elterülő síkságon táborozott a német sereg, melyet a hajnali órákban ért a meglepetésszerű magyar támadás: "többeket a nyíl előbb ébresztett fel, mint a kiáltozás". Ezt követően állt fel és indított támadást a német hadrend: "innét is , onnét is súlyos küzdelem kerekedik". A magyarok az ütközet folyamán a klasszikus nomád hadviselés ismert eljárását alkalmazták: "hátat fordítva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal igen sokat leterítenek". Már lenyugodni készült a nap, amikor sor került a kitűnően kivitelezett hadicsel alkalmazására. A magyarok "minthogy nem ravaszság nélkül valók, szemtől-szembe cselt vetnek és futást színlelnek". Az egésznapos harcban elfáradt németek ekkor "erősebb lendülettel" üldözőbe vették őket. Ekkor a magyar "lesben állók minden oldalról előjönnek és megsemmisítik" a magukat győztesnek hívő németeket. A csatát követő üldözés során "még a lovak nyerítése és a kürtök harsogása is a futókat rémítette".
Tíz nappal a Lech-Felden aratott győzelem után mértek vereséget Frankföldön arra a német seregre, amelyiket Gebhard lotaringiai herceg vezetett. Az ütközetben kivívott magyar sikert jelzik a németek súlyos veszteségei, maga Gebhard herceg is elesett. Talán ekkor volt Németország helyzete a legnehezebb. Ha hihetünk Liudprand feljegyzésének, akkor "a nép itt jó néhány éven keresztül adófizetőjük lett". IV.Lajos német király "aranyért és évi adóért a magyaroktól békét vásárolt". Ettől kezdve - több-kevesebb sikerrel - egészen 955-ig ismétlődően igényelték a magyar fejedelmek a német királyok rendszeres évi adófizetését.
910-ben a 17 éves ifjú Lajos király, elhatározta, hogy megpróbálja az összes német törzsi hercegség katonai erejét egyesíteni a magyarok ellen. A birodalmi tanács ezért harcba szólította az összes bajor, sváb, frank és szász katonaságot. Mivel alattvalói nem nagyon akartak kötélnek állni a harc érdekében, azért olyan törvényt vezetett be, hogy aki nem engedelmeskedik a bevonulási parancsnak, azt a helyszínen azonnal akasszák fel. A büntetéstől megrémülve, nem nagy lelkesedéssel, de mindenki eleget tett a hadba hívó parancsnak. A gyülekezést Augsburgnál, a Lech-mezőn akarták végrehajtani.
A 910-es esztendőt nyugodtan nevezhetjük a "kalandozó" harcok egyik legfényesebb fejezetének. A Duna mentén felvonuló nagy magyar sereg célja ezúttal a német birodalmi főerők legyőzése volt. A hadjáratot irányító magyar vezér stratégiai érzékét dícséri és talán a gyorsan mozgó lovas csapatok jó felderítő képességével magyarázható, hogy sikerült megakadályoznia a német erők teljes összevonását. A IV.Lajos király vezette német fősereget június 12-én a Lech-mezőn verték meg. Erről a csatáról érdemes bővebben idéznünk az egyik közeli kortárs szerző (Liudprand) leírásából:
Az Augsburgban tartózkodó német király előző nap kapta "a nem remélt, vagy inkább nem óhajtott hírt" a magyarok közeledéséről. A Lech folyó mentén elterülő síkságon táborozott a német sereg, melyet a hajnali órákban ért a meglepetésszerű magyar támadás: "többeket a nyíl előbb ébresztett fel, mint a kiáltozás". Ezt követően állt fel és indított támadást a német hadrend: "innét is , onnét is súlyos küzdelem kerekedik". A magyarok az ütközet folyamán a klasszikus nomád hadviselés ismert eljárását alkalmazták: "hátat fordítva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal igen sokat leterítenek". Már lenyugodni készült a nap, amikor sor került a kitűnően kivitelezett hadicsel alkalmazására. A magyarok "minthogy nem ravaszság nélkül valók, szemtől-szembe cselt vetnek és futást színlelnek". Az egésznapos harcban elfáradt németek ekkor "erősebb lendülettel" üldözőbe vették őket. Ekkor a magyar "lesben állók minden oldalról előjönnek és megsemmisítik" a magukat győztesnek hívő németeket. A csatát követő üldözés során "még a lovak nyerítése és a kürtök harsogása is a futókat rémítette".
Tíz nappal a Lech-Felden aratott győzelem után mértek vereséget Frankföldön arra a német seregre, amelyiket Gebhard lotaringiai herceg vezetett. Az ütközetben kivívott magyar sikert jelzik a németek súlyos veszteségei, maga Gebhard herceg is elesett. Talán ekkor volt Németország helyzete a legnehezebb. Ha hihetünk Liudprand feljegyzésének, akkor "a nép itt jó néhány éven keresztül adófizetőjük lett". IV.Lajos német király "aranyért és évi adóért a magyaroktól békét vásárolt". Ettől kezdve - több-kevesebb sikerrel - egészen 955-ig ismétlődően igényelték a magyar fejedelmek a német királyok rendszeres évi adófizetését.
A X.századi magyar hadviselés egyik csúcsa: körhadjáratok
919. évi körhadjárat
A 919-es évre a magyar törzsszövetségi vezetők egy minden addiginál nagyobb akciót készítettek elő. Egy nagy európai körbevonulással járó hadjáratot indítottak Észak-Németországon, Franciaországon és Burgundián keresztül. Úgy szervezték meg a visszautat, hogy majd egy Alpokon történő átkelést követően Észak-Itálián keresztül térjenek haza Magyarországra. A nagyszabású tervet főleg a német trónváltozás miatt dolgozhatták ki. A megtört szívű és testű I. Konrád 918. december 23-án meghalt, utódjául a szászországi Henrik herceget jelölte. A hadjáratban elsősorban az új német uralkodót, I.(Madarász) Henriket óhajtották adófizető "szövetséges"-sé tenni. Az sem lehetett mellékes szempont, hogy a had gyakorolja a nagy területre kiterjedő, összehangolt hadviselés mikéntjét. A Csehországon átvonuló magyar had Henrik törzstartományát, Szászországot rohanta meg először. Magdeburgtól nyugatra, Püchennél került sor arra a nagy csatára, amelyben az új német királyra vereséget mértek. „A magyarok Szászországot kegyetlenül elpusztították és roppant prédával, számos rabbal, nőkkel és gyermekekkel ismét eltávoztak, mert Isten haragudott reánk,” – mondja a krónikák egyike.
A seregcsoport Rajnán Kölnnél átkelve Lotaringiába törtek, ahol - okulva a 917. évi előző magyar hadjárat tapasztalataiból - a különböző vidéki kolostorok kincseit alig győzték előlük a jobban védhető városokba menekíteni előlük. Legjelentősebb fegyverténynek ezen a vidéken Verdun városának feldúlása volt, amely az Európából az ibériai-félszigetre irányuló rabszolga-kereskedelem fő elosztó központjának számított. Talán nem véletlen, hogy sejthető (de egykorú forrásadattal nem igazolható) szövetségesük, III.Károly francia király érdekében léptek fel ismét. Ezzel magyarázható a burgund hercegség, majd a felső-burgundiai királyság területeinek pusztítása. Valószínűleg a Nagy Szent Bernát-hágón átkelve jutottak a az adófizető szövetséges olasz királyság földjére. Itt a jelentős győzelmeket elért és minden bizonnyal gazdag zsákmánnyal megrakott magyar sereg vitézei, mint arról egy kortárs itáliai forrás beszámol, ekkor Piacenzánál és Nogaránál sem éppen "szövetségesek" módjára viselkedtek.
A nagy nyugat-európai "körhadjárat" minden bizonnyal azt eredményezte, hogy I.Henrik német király elismerte a magyar adóztató fennhatóságot és vele a Püchennél győztes had vezérei 5 éves békét kötöttek. Feltűnő ugyanis, hogy 924-ig (az olasz és bizánci példákból ismert megszokott békeperiódus tartama alatt) nem járt újabb magyar sereg német földön.
919. évi körhadjárat
A 919-es évre a magyar törzsszövetségi vezetők egy minden addiginál nagyobb akciót készítettek elő. Egy nagy európai körbevonulással járó hadjáratot indítottak Észak-Németországon, Franciaországon és Burgundián keresztül. Úgy szervezték meg a visszautat, hogy majd egy Alpokon történő átkelést követően Észak-Itálián keresztül térjenek haza Magyarországra. A nagyszabású tervet főleg a német trónváltozás miatt dolgozhatták ki. A megtört szívű és testű I. Konrád 918. december 23-án meghalt, utódjául a szászországi Henrik herceget jelölte. A hadjáratban elsősorban az új német uralkodót, I.(Madarász) Henriket óhajtották adófizető "szövetséges"-sé tenni. Az sem lehetett mellékes szempont, hogy a had gyakorolja a nagy területre kiterjedő, összehangolt hadviselés mikéntjét. A Csehországon átvonuló magyar had Henrik törzstartományát, Szászországot rohanta meg először. Magdeburgtól nyugatra, Püchennél került sor arra a nagy csatára, amelyben az új német királyra vereséget mértek. „A magyarok Szászországot kegyetlenül elpusztították és roppant prédával, számos rabbal, nőkkel és gyermekekkel ismét eltávoztak, mert Isten haragudott reánk,” – mondja a krónikák egyike.
A seregcsoport Rajnán Kölnnél átkelve Lotaringiába törtek, ahol - okulva a 917. évi előző magyar hadjárat tapasztalataiból - a különböző vidéki kolostorok kincseit alig győzték előlük a jobban védhető városokba menekíteni előlük. Legjelentősebb fegyverténynek ezen a vidéken Verdun városának feldúlása volt, amely az Európából az ibériai-félszigetre irányuló rabszolga-kereskedelem fő elosztó központjának számított. Talán nem véletlen, hogy sejthető (de egykorú forrásadattal nem igazolható) szövetségesük, III.Károly francia király érdekében léptek fel ismét. Ezzel magyarázható a burgund hercegség, majd a felső-burgundiai királyság területeinek pusztítása. Valószínűleg a Nagy Szent Bernát-hágón átkelve jutottak a az adófizető szövetséges olasz királyság földjére. Itt a jelentős győzelmeket elért és minden bizonnyal gazdag zsákmánnyal megrakott magyar sereg vitézei, mint arról egy kortárs itáliai forrás beszámol, ekkor Piacenzánál és Nogaránál sem éppen "szövetségesek" módjára viselkedtek.
A nagy nyugat-európai "körhadjárat" minden bizonnyal azt eredményezte, hogy I.Henrik német király elismerte a magyar adóztató fennhatóságot és vele a Püchennél győztes had vezérei 5 éves békét kötöttek. Feltűnő ugyanis, hogy 924-ig (az olasz és bizánci példákból ismert megszokott békeperiódus tartama alatt) nem járt újabb magyar sereg német földön.
A szkeptikusoknak egy orosz ismeretterjesztő film, amely a szkíta-hun-avar-magyar kontinuitást támasztja alá a genetika eddigi eredményei alapján. A videóhoz van angol felirat.
Röviden: A xiongnu-k az ázsiai szkíták és kelet-ázsiai mongoloid népességek keveredéséből született. A xiongnu apai volnalak a KM-ben az avarok és magyarok révén tűnek fel ismét(R1a1a Z2155, Z-95, Z-94, Z-2124, N1a1a).
Röviden: A xiongnu-k az ázsiai szkíták és kelet-ázsiai mongoloid népességek keveredéséből született. A xiongnu apai volnalak a KM-ben az avarok és magyarok révén tűnek fel ismét(R1a1a Z2155, Z-95, Z-94, Z-2124, N1a1a).
Vérbulcsú és Lehel 937. évi körhadjárata
A merseburgi fiaskó a magyar állam belső erőviszonyainak és vezetésének megváltozásához vezetett. Az új vezetés I.(Madarász) Henrik 936-ban bekövetkezett halála után úgy vélte, elérkezett az ideje a Németország feletti ellenőrzés visszaszerzésének. Ezzel egy időben Franciaországban a velük addig ellenséges Raoult, III.Károly fia, IV.(Tengerentúli) Lajos követte az uralkodásban. A magyar uralkodói udvarban úgy döntöttek, hogy egy a 919/920. évihez hasonló nagyszabású, fél Európát körbejáró hadjáratot indítanak. A hadjáratban mintegy 20 ezer lovas 100 ezer lóval vett részt. (Más becslés szerint 6 ezer lovas mintegy 20 ezer lóval) Az akció Német-, Franciaország és a dél-itáliai longobárd hercegségek ellen irányult. Az elsőszámú ellenséges terület Szászország volt. Mint az ottani krónikás, Widukind írja: "a régi ellenség, a magyarok eljöttek, hogy kipróbálják az új király vitézségét". Nem az addig megszokott Csehországon keresztül vezető útvonalat használták, hanem Frankföld felől, déli irányból támadtak. Útközben felégették a híres fuldai apátságot. Mivel Ottónak sikerült feltartóztatnia őket, a kisebb vereséget követően a magyar sereg vezérei úgy döntöttek, hogy nem bajlódnak a német király adófizetésre kényszerítésével, hanem tovább vonulnak Franciaország felé. A 937-es év első heteiben Wormsnál keltek át a Rajnán. Egykorú tudósítás szerint február végén érkeztek francia földre. Reims környékén Verzy monostorát foglalta el egy csapatuk. Elérték Senst, ahol felgyújtották a város Szent Péter kolostorát. IV.Lajos francia királynak "nem volt hatalma, vagyona s alattvalóitól elhagyatva kénytelen volt elszenvedni ezt a gyalázatot". Orléans-nál csatát vívtak a chateauroux-i Ebbo vezette aquitániai sereggel, amely sikertelenül próbálta megakadályozni Loire-on történő átkelésüket. Maga a francia seregvezér a csatában kapott sérüléseibe halt bele. Ezután Bourges környékén pusztítottak. Innét Burgundiába hatoltak tovább, ahol több kolostor feldúlását jegyezték fel ekkor. Az Alpokon átkelve Itáliában Hugó királyt segítették a capuai, beneventói és salerno-i hercegségek területeinek feldúlásával. Jelentős károkat okoztak Monte Cassino bencés apátságának.
A merseburgi fiaskó a magyar állam belső erőviszonyainak és vezetésének megváltozásához vezetett. Az új vezetés I.(Madarász) Henrik 936-ban bekövetkezett halála után úgy vélte, elérkezett az ideje a Németország feletti ellenőrzés visszaszerzésének. Ezzel egy időben Franciaországban a velük addig ellenséges Raoult, III.Károly fia, IV.(Tengerentúli) Lajos követte az uralkodásban. A magyar uralkodói udvarban úgy döntöttek, hogy egy a 919/920. évihez hasonló nagyszabású, fél Európát körbejáró hadjáratot indítanak. A hadjáratban mintegy 20 ezer lovas 100 ezer lóval vett részt. (Más becslés szerint 6 ezer lovas mintegy 20 ezer lóval) Az akció Német-, Franciaország és a dél-itáliai longobárd hercegségek ellen irányult. Az elsőszámú ellenséges terület Szászország volt. Mint az ottani krónikás, Widukind írja: "a régi ellenség, a magyarok eljöttek, hogy kipróbálják az új király vitézségét". Nem az addig megszokott Csehországon keresztül vezető útvonalat használták, hanem Frankföld felől, déli irányból támadtak. Útközben felégették a híres fuldai apátságot. Mivel Ottónak sikerült feltartóztatnia őket, a kisebb vereséget követően a magyar sereg vezérei úgy döntöttek, hogy nem bajlódnak a német király adófizetésre kényszerítésével, hanem tovább vonulnak Franciaország felé. A 937-es év első heteiben Wormsnál keltek át a Rajnán. Egykorú tudósítás szerint február végén érkeztek francia földre. Reims környékén Verzy monostorát foglalta el egy csapatuk. Elérték Senst, ahol felgyújtották a város Szent Péter kolostorát. IV.Lajos francia királynak "nem volt hatalma, vagyona s alattvalóitól elhagyatva kénytelen volt elszenvedni ezt a gyalázatot". Orléans-nál csatát vívtak a chateauroux-i Ebbo vezette aquitániai sereggel, amely sikertelenül próbálta megakadályozni Loire-on történő átkelésüket. Maga a francia seregvezér a csatában kapott sérüléseibe halt bele. Ezután Bourges környékén pusztítottak. Innét Burgundiába hatoltak tovább, ahol több kolostor feldúlását jegyezték fel ekkor. Az Alpokon átkelve Itáliában Hugó királyt segítették a capuai, beneventói és salerno-i hercegségek területeinek feldúlásával. Jelentős károkat okoztak Monte Cassino bencés apátságának.
Megtalálhatták a székelyek őshazáját, a Csigla mezőt
Sántha Attila székelyföldi nyelvész szerint a Duna, a Fekete tenger, a Prút és a Dnyeszter folyók által határolt területen lehetett az a Csigla mező, ahová a középkori krónikák szerint visszavonult Attila hunjainak maradéka.
Lehetne kezdeni ásni.Megtalálhatták a székelyek őshazáját, a Csigla mezőt
Sántha Attila székelyföldi nyelvész szerint a Duna, a Fekete tenger, a Prút és a Dnyeszter folyók által határolt területen lehetett az a Csigla mező, ahová a középkori krónikák szerint visszavonult Attila hunjainak maradéka.m.mult-kor.hu
Először az orosz/szovjet eredményeket, leleteket katalogizálni, majd 3-4 év komoly terepbejárással egybekötött műholdképelemzés. Addigra talán ki is vajúdja magát Románia, Ukrajna, Moldova, Oroszország.Lehetne kezdeni ásni.
Lehetne kezdeni ásni.
Első körben a helyi múzeumok anyagát érdemes átnézni "magyargyanús" leletekért (ezt senki nem fogja elvégezni helyettünk), aztán ezek előkerülési helyén érdemes kutakodni.
Így kellene...meg a magyar hírszerzésnek is lenne ott dolga, ideális fedőfoglalkozás egy magyar Indián Jánosnak.
A kalandozó hadjáratokkal kapcsolatban lenne egy kérdésem. Mennyire lehetséges, hogy a hadjáratok egyik célja a Nagy Károly által elrabolt avar kincsek felderítése, visszaszerzése volt? Itt Csomor Lajos munkáira és felvetésére gondolok, mivel én csak ezt ismerem.
Többen is felvetették, ha jól tudom Fehér Mátyás Jenő is írt erről egy fejtegetést.
Nagyon régen volt. Lehetetlennek tűnik kideríteni...
Az azonban egészen biztosnak tűnik, hogy volt egyfajta stratégia, és nem "ész nélküli kalandozás" történt!
W
Wilson
Guest
Egyetértek veled nagyon is ésszel "kalandoztak".
Vérbulcsú és Lehel 954. évi körhadjárata
Bulcsú és vezértársai 954-ben elérkezettnek látták az időt, hogy ismét egy nagyszabású európai hadjáratot indítsanak. Újra azt a nagy kört járták be, amit korábban két ízben elődeik (919/920, 936/937) is megtettek. Azt a Németországi belviszályt használták ki, amelyet I.Ottó fiának, Liudolf sváb- és Vörös Konrád lotaringiai hercegnek, Herold salzburgi érseknek és társaiknak a lázadása jelentett. A nyugatra induló magyar had parancsnoka Bulcsú volt. Hadvezéri ügyességére vall, hogy szokatlan útvonalon vezette "Karantánián keresztül" - vélhetően a Mura völgyén át - seregét.
A magyar hadnak útközben bántódása legyen, vagy talán még inkább, nehogy az még a saját országában erőszakosságokra vetemedjék, Liudolf kísérőket adott melléje. De a magyarok ennek dacára csakhamar hozzáfogtak a dúláshoz és fosztogatáshoz s útközben barátot és ellenséget egyaránt kiraboltak. Igy többek között állítólag mindjárt a bajor-sváb határ mentén, a Duna mellett, Neuburgon túl, Liudolf egyik gazdag hivétől, tehát a szövetséges társ alattvalójától, több mint 1000 parasztcsaládot hajtottak el rabszolgaságba. Frankóniába érve, még rettenetesebb arányokat öltött a pusztítás. Itt egy, az ellenpárthoz tartozó Sualafeldi Ernst nevű grófnak több mint 1000 emberét vitték magukkal. Innen Wormsba mentek a magyarok, ahol Konrád herceg március 19-én, ép virágvasárnapján nagy lakomával fogadta és arannyal, ezüsttel dúsan megajándékozta őket, csakhogy minél előbb odébbálljanak. Sőt maga Konrád is elkísérte őket az Alsó-Rajna vidékére egészen Utrecht-ig, ahonnan aztán a dúlva és rabolva tovahaladó magyar hadak délnyugat felé vettek irányt, hogy Konrád ellenségeinek, Bruno kölni érseknek, Ottó király öccsének és Reginár hennegaui grófnak maasmenti birtokait elpusztítsák.
Közben Ottó király megtudván, hogy a magyarok betörtek Bajorországba, gyorsan összeszedte szászországi seregét és Henrik kíséretében a magyarok elé sietett Bajorországba, ahol azonban már nem találta őket.
Ily körülmények között Ottó mindenekelőtt az elpártolt országrészek, Lotharingia, Sváb- és Bajorország meghódításához fogott hozzá, mely területeken a királyi párt csakhamar nemcsak tért hódított, hanem túlsúlyra is vergődött, mert a nép belátta, hogy Ottó nemcsak magát és szűkebb hazáját, Szászországot, hanem egész Németországot egyformán félti és védi a rettenetesen gyűlölt vad magyarokkal szemben. Legelsőnek a magyarokat Utrecht-ig kísért Konrád, Lotharingia hercege és a mainzi érsek hódolt meg. Az Ottó által júniusban Langen-Zennben, Nürnberg mellett tartott országgyűlésen Liudolf, a sváb herceg és a király fia, kérdőre vonatván azért, hogy a magyarokat az országba hívta, ő ezt a bűnszámba menő tényt dacosan Henrik herceg nyakába akarta varrni és az országgyűlésről eltávozván, Regensburgba ment, ott Ottó hadainak egy ideig vitézül ellenállt, majd saját hercegségében, a sváb földön is folytatta az ellenállást, míg végre a sok csapástól megtörve, atyja lábához borult s tőle bocsánatot kérvén, azt meg is kapta.
Ilyenformán most már a rettenetes polgárháború hullámai lassan elcsendesültek és 954. év végén egész Németország újból Ottó király pártján állott, az egy Bajoroszágot kivéve, amely csak 955 május elején hódolt meg teljesen volt ura, Henrik herceg, Ottó király öccse előtt.
Időközben a magyarok az Utrechttől délnyugatra elterülő vidék alapos elpusztítása után az Alsó-Rajna völgyéből a Maas völgyébe csaptak át. Maastrichtnál a folyó baloldalára átkelve, a Namurtól északnyugatra fekvő Gemblouxt támadták meg, ahol egy Wicbert nevű szegény barát soraik közé állva, nagy igyekezettel hirdette „a bálványozásban fetrengőknek az élet igéit”. Innen a Sambre völgyébe léptek át, de sehol ellenállásra nem találtak. A híres lotharingiai lovasság a megrémült néppel együtt a klastromokban és megerődített helyekben keresett menedéket. A klastromok rendszerint búsás pénzen váltották meg magukat.
Március végén, épp virágvasárnapján, a magyar had a Sambre-völgyi Lobbes kolostorhoz ért, amelynek apátja Hucbert frátert küldte eléjük, aki 200 pénzen meg is egyezett velük.
„Ezalatt elmult a husvét ünnepe – írja Folcuinus – és a rá következő vasárnapon (április 2-án) korán reggel sűrű lett a levegő a lovak párájától és hirtelen mintha a föld gyomrából jönnének, a sisakok ezrei tűnnek elő.” A fürgébbek, fiatalabbak erre felfutnak a szomszéd hegyre, Szent Ursmar és Ermin templomához, melyet a magyarok első megjelenésekor karókkal, sövényekkel, szekerekkel, úgy ahogy tudták, körülbástyázták. Az öregebbek és tehetetlenebbek ellenben a kolostorban maradtak, akik közül kettőt a magyarok mindnyájuk szeme-láttára nyomban levágnak, de azonnal tovább is mennek a hegyen lévő erődített templom ostromlására, amelyet a nyílak és gépek mindenféle nemével árasztanak el. „Már-már betör az ellenség és csak a rögtöni halál és megadás közt lehet választani” – mondja a krónika –, midőn egyszerre roppant záporeső keletkezik, melytől az íjjak húrja megereszkedik, miáltal a nyilazás lehetetlenné válik. Erre oly nagy ijedtség szállta meg a magyarokat, hogy rögtön felhagytak az ostrommal s a parancsnokok korbáccsal űzték el azokat, akik még tovább is maradni akartak volna. A klastromhoz visszatérve, ott Szent Pál templomát gyujtották fel. Árulás folytan a klastrom elásott kincsét is megtalálták, amelyet magukkal vittek.
Innen a Schelde mellett fekvő Cambray híres és gazdag püspöki város felé vettek irányt s április 6-án a vár alá érve, felgyujtják a külvárost. A várost is megrohanták, de nem tudták megvenni s így kifáradva, kissé hátrább húzódnak és a Schelde vize mellett sátraikat felütve, pihenőt tartottak és megebédeltek.
Étkezés után Bulcsu vezér tovább indult hadával, amelyet utóvéd viszonyban a vezér egy közeli rokona követett néhányad magával. Erre a várőrség egy Odo nevű gyors eszű és merész elhatározású embere többed magával hirtelenül a magyar utóvédre csap és azt szétszalasztja. Csak Bulcsu vére, szégyennek tartva a futást, szembeszáll támadóival, de azok oldalába kerülve, levágják s fejét lándzsára tűzve, a város falára függesztik ki.
Bulcsu ennek hallatára dühösen visszafordul hadával, hogy kegyetlen bosszut álljon a városon. A hatalmas nyilazás közepette Fulbert, Cambray püspöke, miután Szent-Gangerich, a város védőszentjének sírjára leborulva imádkozott, kisiet a bástyára a harcoló polgárok közé és férfias kitartásra buzdítja a harcosokat, aminek az lett a vége, hogy Bulcsu rohamát visszaverték.
Későre járván az idő, a magyarok únni kezdték az ostromot, mire Bulcsu beizen a városba, hogy hajlandó minden foglyot, minden zsákmányt, amit a város körül szerzett, visszaadni és tüstént fel is hagy az ostrommal, csak egyet kér, adják ki neki öccse fejét. De a városiak nem bíznak szavában és megtagadják kérését.
Erre a magyarok még jobban haragra gerjedve, tüzes nyílakkal kezdték lövöldözni a várost, hogy ha már be nem vehetik, legalább a székesegyházat gyujtsák fel. Ki is gyulladt annak a teteje, de most ismét csuda történik; egy Serraldus nevű polgár vödörrel kezében járt-kelt a tetőn és oltja a tüzet anélkül, hogy baja történne.
Ezek után a magyarok látva, hogy nem bírnak a várossal, haragjukban a külvárosok még megmaradt részét gyujtották fel és rabolták ki. Főtörekvésük arra irányult, hogy Szent-Gangerichnek a városon kívül fekvő monostorát hatalmukba kerítsék, de a benne lévő papok és az odaszorult nép vitézül ellenállt. Még a templomot sem tudták felgyujtani, mert ólomfedele volt. Azonban ép mikor már távozni készültek, a papok egyike, aki a harangozó toronyból nézte a küzdelmet, hevétől elkapatva, közéjük lőtt. „Ez oly dühbe hozta a magyarokat, hogy újból nekimentek a monostornak, ellenállhatatlan erővel betörtek, 5 papot s a népből többeket megöltek, a templomban tüzet raktak, amelytől az épület végre bedőlt, s a megolvadt ólomtető patak módjára folyt szerte-széjjel”. Ezek után foglyaikat és zsákmányukat összeszedve, április 10-én déltájban odébbálltak.
Francia területre átlépve, váltakozó szerencsével folytatott harcok közepette és különféle betegségek által megritkítva, Vermandois-n, Peronne, Saint-Quentin vidékén keresztül Laon, az akkori nyugati frank királyi város elé értek. Majd onnan Rheims, Chalons- (Catalaunum)-on át Burgundiába hatoltak, hogy aztán roppant nagy zsákmánnyal felszerelve, Felső-Olaszországon át hazájukba visszatérjenek.
Bulcsú és vezértársai 954-ben elérkezettnek látták az időt, hogy ismét egy nagyszabású európai hadjáratot indítsanak. Újra azt a nagy kört járták be, amit korábban két ízben elődeik (919/920, 936/937) is megtettek. Azt a Németországi belviszályt használták ki, amelyet I.Ottó fiának, Liudolf sváb- és Vörös Konrád lotaringiai hercegnek, Herold salzburgi érseknek és társaiknak a lázadása jelentett. A nyugatra induló magyar had parancsnoka Bulcsú volt. Hadvezéri ügyességére vall, hogy szokatlan útvonalon vezette "Karantánián keresztül" - vélhetően a Mura völgyén át - seregét.
A magyar hadnak útközben bántódása legyen, vagy talán még inkább, nehogy az még a saját országában erőszakosságokra vetemedjék, Liudolf kísérőket adott melléje. De a magyarok ennek dacára csakhamar hozzáfogtak a dúláshoz és fosztogatáshoz s útközben barátot és ellenséget egyaránt kiraboltak. Igy többek között állítólag mindjárt a bajor-sváb határ mentén, a Duna mellett, Neuburgon túl, Liudolf egyik gazdag hivétől, tehát a szövetséges társ alattvalójától, több mint 1000 parasztcsaládot hajtottak el rabszolgaságba. Frankóniába érve, még rettenetesebb arányokat öltött a pusztítás. Itt egy, az ellenpárthoz tartozó Sualafeldi Ernst nevű grófnak több mint 1000 emberét vitték magukkal. Innen Wormsba mentek a magyarok, ahol Konrád herceg március 19-én, ép virágvasárnapján nagy lakomával fogadta és arannyal, ezüsttel dúsan megajándékozta őket, csakhogy minél előbb odébbálljanak. Sőt maga Konrád is elkísérte őket az Alsó-Rajna vidékére egészen Utrecht-ig, ahonnan aztán a dúlva és rabolva tovahaladó magyar hadak délnyugat felé vettek irányt, hogy Konrád ellenségeinek, Bruno kölni érseknek, Ottó király öccsének és Reginár hennegaui grófnak maasmenti birtokait elpusztítsák.
Közben Ottó király megtudván, hogy a magyarok betörtek Bajorországba, gyorsan összeszedte szászországi seregét és Henrik kíséretében a magyarok elé sietett Bajorországba, ahol azonban már nem találta őket.
Ily körülmények között Ottó mindenekelőtt az elpártolt országrészek, Lotharingia, Sváb- és Bajorország meghódításához fogott hozzá, mely területeken a királyi párt csakhamar nemcsak tért hódított, hanem túlsúlyra is vergődött, mert a nép belátta, hogy Ottó nemcsak magát és szűkebb hazáját, Szászországot, hanem egész Németországot egyformán félti és védi a rettenetesen gyűlölt vad magyarokkal szemben. Legelsőnek a magyarokat Utrecht-ig kísért Konrád, Lotharingia hercege és a mainzi érsek hódolt meg. Az Ottó által júniusban Langen-Zennben, Nürnberg mellett tartott országgyűlésen Liudolf, a sváb herceg és a király fia, kérdőre vonatván azért, hogy a magyarokat az országba hívta, ő ezt a bűnszámba menő tényt dacosan Henrik herceg nyakába akarta varrni és az országgyűlésről eltávozván, Regensburgba ment, ott Ottó hadainak egy ideig vitézül ellenállt, majd saját hercegségében, a sváb földön is folytatta az ellenállást, míg végre a sok csapástól megtörve, atyja lábához borult s tőle bocsánatot kérvén, azt meg is kapta.
Ilyenformán most már a rettenetes polgárháború hullámai lassan elcsendesültek és 954. év végén egész Németország újból Ottó király pártján állott, az egy Bajoroszágot kivéve, amely csak 955 május elején hódolt meg teljesen volt ura, Henrik herceg, Ottó király öccse előtt.
Időközben a magyarok az Utrechttől délnyugatra elterülő vidék alapos elpusztítása után az Alsó-Rajna völgyéből a Maas völgyébe csaptak át. Maastrichtnál a folyó baloldalára átkelve, a Namurtól északnyugatra fekvő Gemblouxt támadták meg, ahol egy Wicbert nevű szegény barát soraik közé állva, nagy igyekezettel hirdette „a bálványozásban fetrengőknek az élet igéit”. Innen a Sambre völgyébe léptek át, de sehol ellenállásra nem találtak. A híres lotharingiai lovasság a megrémült néppel együtt a klastromokban és megerődített helyekben keresett menedéket. A klastromok rendszerint búsás pénzen váltották meg magukat.
Március végén, épp virágvasárnapján, a magyar had a Sambre-völgyi Lobbes kolostorhoz ért, amelynek apátja Hucbert frátert küldte eléjük, aki 200 pénzen meg is egyezett velük.
„Ezalatt elmult a husvét ünnepe – írja Folcuinus – és a rá következő vasárnapon (április 2-án) korán reggel sűrű lett a levegő a lovak párájától és hirtelen mintha a föld gyomrából jönnének, a sisakok ezrei tűnnek elő.” A fürgébbek, fiatalabbak erre felfutnak a szomszéd hegyre, Szent Ursmar és Ermin templomához, melyet a magyarok első megjelenésekor karókkal, sövényekkel, szekerekkel, úgy ahogy tudták, körülbástyázták. Az öregebbek és tehetetlenebbek ellenben a kolostorban maradtak, akik közül kettőt a magyarok mindnyájuk szeme-láttára nyomban levágnak, de azonnal tovább is mennek a hegyen lévő erődített templom ostromlására, amelyet a nyílak és gépek mindenféle nemével árasztanak el. „Már-már betör az ellenség és csak a rögtöni halál és megadás közt lehet választani” – mondja a krónika –, midőn egyszerre roppant záporeső keletkezik, melytől az íjjak húrja megereszkedik, miáltal a nyilazás lehetetlenné válik. Erre oly nagy ijedtség szállta meg a magyarokat, hogy rögtön felhagytak az ostrommal s a parancsnokok korbáccsal űzték el azokat, akik még tovább is maradni akartak volna. A klastromhoz visszatérve, ott Szent Pál templomát gyujtották fel. Árulás folytan a klastrom elásott kincsét is megtalálták, amelyet magukkal vittek.
Innen a Schelde mellett fekvő Cambray híres és gazdag püspöki város felé vettek irányt s április 6-án a vár alá érve, felgyujtják a külvárost. A várost is megrohanták, de nem tudták megvenni s így kifáradva, kissé hátrább húzódnak és a Schelde vize mellett sátraikat felütve, pihenőt tartottak és megebédeltek.
Étkezés után Bulcsu vezér tovább indult hadával, amelyet utóvéd viszonyban a vezér egy közeli rokona követett néhányad magával. Erre a várőrség egy Odo nevű gyors eszű és merész elhatározású embere többed magával hirtelenül a magyar utóvédre csap és azt szétszalasztja. Csak Bulcsu vére, szégyennek tartva a futást, szembeszáll támadóival, de azok oldalába kerülve, levágják s fejét lándzsára tűzve, a város falára függesztik ki.
Bulcsu ennek hallatára dühösen visszafordul hadával, hogy kegyetlen bosszut álljon a városon. A hatalmas nyilazás közepette Fulbert, Cambray püspöke, miután Szent-Gangerich, a város védőszentjének sírjára leborulva imádkozott, kisiet a bástyára a harcoló polgárok közé és férfias kitartásra buzdítja a harcosokat, aminek az lett a vége, hogy Bulcsu rohamát visszaverték.
Későre járván az idő, a magyarok únni kezdték az ostromot, mire Bulcsu beizen a városba, hogy hajlandó minden foglyot, minden zsákmányt, amit a város körül szerzett, visszaadni és tüstént fel is hagy az ostrommal, csak egyet kér, adják ki neki öccse fejét. De a városiak nem bíznak szavában és megtagadják kérését.
Erre a magyarok még jobban haragra gerjedve, tüzes nyílakkal kezdték lövöldözni a várost, hogy ha már be nem vehetik, legalább a székesegyházat gyujtsák fel. Ki is gyulladt annak a teteje, de most ismét csuda történik; egy Serraldus nevű polgár vödörrel kezében járt-kelt a tetőn és oltja a tüzet anélkül, hogy baja történne.
Ezek után a magyarok látva, hogy nem bírnak a várossal, haragjukban a külvárosok még megmaradt részét gyujtották fel és rabolták ki. Főtörekvésük arra irányult, hogy Szent-Gangerichnek a városon kívül fekvő monostorát hatalmukba kerítsék, de a benne lévő papok és az odaszorult nép vitézül ellenállt. Még a templomot sem tudták felgyujtani, mert ólomfedele volt. Azonban ép mikor már távozni készültek, a papok egyike, aki a harangozó toronyból nézte a küzdelmet, hevétől elkapatva, közéjük lőtt. „Ez oly dühbe hozta a magyarokat, hogy újból nekimentek a monostornak, ellenállhatatlan erővel betörtek, 5 papot s a népből többeket megöltek, a templomban tüzet raktak, amelytől az épület végre bedőlt, s a megolvadt ólomtető patak módjára folyt szerte-széjjel”. Ezek után foglyaikat és zsákmányukat összeszedve, április 10-én déltájban odébbálltak.
Francia területre átlépve, váltakozó szerencsével folytatott harcok közepette és különféle betegségek által megritkítva, Vermandois-n, Peronne, Saint-Quentin vidékén keresztül Laon, az akkori nyugati frank királyi város elé értek. Majd onnan Rheims, Chalons- (Catalaunum)-on át Burgundiába hatoltak, hogy aztán roppant nagy zsákmánnyal felszerelve, Felső-Olaszországon át hazájukba visszatérjenek.
Fehér Mátyás Jenő könyvéről tudok, bár nem olvastam. (Avar kincsek nyomában)
Csomor mint ötvös – ötvös technika szempontból – vizsgál számos műkincset. Összeveti az ismertetett műkincseket kaukázusi és bizánci ötvösmunkákkal, és felteszi a kérdést, hogy az adott korban a frankok, germánok stb. képesek voltak-e ilyen ékszerek elkészítésére. (pl tűzzománckészítés technológiája)
Az "avar kincsek visszaszerzése" utólagos kitaláció, szóra sem érdemes.
Amiben a forumozó kollegáknak igaza van, magasabb szintű politikai célok érdekében folytak a "kalandozó" hadjáratok:
-aktív honvédelem. A szállás területekre veszélyt jelentő államalakulatok egységének aláásása. Ezért fordulhat elő hogy a teuton királyságban 900 után mindig a központi hatalommal szemben álló felet támogatták a magyar segályhadak, míg Itáliában meg alapvetően az uralkodót.
Amiben a forumozó kollegáknak igaza van, magasabb szintű politikai célok érdekében folytak a "kalandozó" hadjáratok:
-aktív honvédelem. A szállás területekre veszélyt jelentő államalakulatok egységének aláásása. Ezért fordulhat elő hogy a teuton királyságban 900 után mindig a központi hatalommal szemben álló felet támogatták a magyar segályhadak, míg Itáliában meg alapvetően az uralkodót.
- a magyar központi hatalom szervezte a hadjáratokat a szállásterületeket körülölelő pufferállamok(vagy "adófizető szövetséges" államok) rendszerét. A központi szervezésre utal, hogy magyar csapatok egyetlen hadjáratban sem kerültek egymással szembe, ellentétben a hasonló hadjáratokat központi szervezés nélkül indító vikingekre és szaracénokra.
- anyagi haszon. Ezt sem kell sem letagadni, sem szégyellni. A háborúk java erőforrások megszerzéséért szokott folyni, ezt mesteri módon űzték dicső eleink. A zsákmányolás nem a hadjárat célja volt, hanem kísérő jelensége, amely a haderő összetételéből következett. A zsákmányolásnál jóval jövedelmezőbb volt adófizető szövetségesi státusba kényszeríteni a közeli és távoli államokat.
Volt benne stratégia,egy hagyományos sztyeppei stratégia,a környező hatalmak gyengitése felörlö háborúval.Ugyanezt a stratégiát használta ellenünk az Oszmán birodalom,az akindzsik rendszeres dúlásával.De mivel a "kalandozások" egy stratégiailag teljesen más erőviszonyok között zajlott,ezért azok végülis inkább hozzájárultak a szétesett Frank birodalom területén kialakuló utódállamok gyorsabb központositásához.De példul az Arany Horda széteséséig tudta ilyen taktikával alárendelt adófizetői helyzetben tartani az orosz fejedelemségeket.Az oroszok csak az Arany Horda szétesése után tudtak kitörni a tatár uralom alol.
Ugyanakkor egy részük egyszerű zsoldos vállalkozás volt.Pl a hires hispániai "kalandozás" is ilyennek indult,de a felfogadó fél közben békét kötött,és a magyar sereget elkalauzolta Hispániába,kárpotolják magukat annak kifosztásával.Ott meg kezdeti sikerek után elöbb az iszlám erők verik meg őket,majd a visszavonuló sereget a Pireneusokban a keresztények csabdába csalják és szétverik.
De korábban is voltak vesztes kalandok,pl 913ban is szétver Arnulf egy magyar sereget.
De ez a sztyeppei taktika sem annyira egyedi.A nyugati hadművészet is ismerte és használta.Pl az angol-francia 100 éves háborúban a legtöbb angol hadjárat szintén ilyen portyázó-felórló,lényegében pusztitó-fosztogató jellegű volt.
Késöbb a svájci zsoldos csapatok sem harcoltak egymás ellen,hanem kiléptek a szolgálatbol,ha a csatatéren egymás ellen kellett volna harcolniuk.
Ez a kozponti szervezés általában igaz,de azért voltak egyszerű zsoldos vállalkozások is.
Emlékeim --és lelkes középiskolásként "befalt" olvasmányaim-- szerint a nyugati (zsákmányoló) hadjáratokban nem volt kötelező a részvétel, sőt, mivel a hadbavonuló sereg létszámának volt felső határa(hogy maradjon otthon is védekezni "sereg"), túljelentkezés is volt(dicsőség, hírnév, zsámááááány ! ), ebben az esetben a törzsi vezérek(alvezérek...) válogattak a jelentkezőkből.
A véres kard esetén kötelező volt a "bevonulás", mai megfelelője kb. az általános mozgósítás.