Amíg nem olyan arányban potyognak le a világ harci helikopterei a vállról indítható rakétáktól, hogy az már vállalhatatlan legyen, marad a gépágyú, mert az még mindig költséghatékony helikopterfedélzeti fegyver.
Ugyanakkor van a hadviselésnek az a pontja, amikor a klasszikus angolszász anyagháborús elv, mint biztonsági játék, az ő felörlő tüzével már nem tartható.
Ez a helikopteres közeltámogató harcászat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy miután elindítottak messziről pár ATGM-et, utána jönnie kell a NIR-nek és a gépágyúnak.
Egy ponton túl igenis meg kell indulni.
Ezen túlmenőleg a helikopterek ma már szorosan együttműködnek a támogatandó földi csapatokkal, nomeg a JTAC felderítőivel, szóval nagy eséllyel azért már lesz információ az ellenfél fegyverzetéről.
De, ha mégse, arra is van megoldás, ez pedig a területlefogó NIR csapás, amit követ a gépágyú tűz.
Ha ennek ellenére is indul az Igla, vagy a Stinger, arra ott van az ellentevékenység, meg a géppárból a kísérő, a rajból a második géppár és így tovább.
A folyamatos tűzzel lefogott ellenfél jóval kisebb eséllyel fog bíbelődni a rakétájával. Inkább a bőrét menti. A legtöbb MANPADS által elért lelövésnél a rakéta nem a célbavett területről indult, de amin indították, már fel is fedték magukat a delikvensek. Utána ott kő kövön nem maradt.
Egy idő után elfogynak a rakéták.
A fentieket nem én találom ki, ezeket mutatják az iraki és afganisztáni tapasztalatok.