Elég ha csak felületesen rákeresel. Az amerikai műhold napi 500 méters süllyedt és mikor lelőtték úgy tudom, hogy 200 km alatt volt, ami a legoptimistább esetben is a LEO pálya alsó határa. Az amerikaiak ezzel inkább azt bizonyították, hogy képesek hatékony rakétaelhárításra.
A kínaiak meg bő 800+ km magasságból szedték le a célműholdat, ami valódi ASAT képesség.
Alég ha csak a fizikai méreteit veted össze a két rakétának.
For the Record: Az SM-3 Block IIA esetén az elfogási pályacsúcs 1050km lehet, legalábbis papíron (ideális eset, amikor közvetlenül az indító jármű felett repül el a cél).
ABM midcourse vagy ASAT ilyen szempontból lényegtelen, tehát ha te egy ballisztikus rakétát el tudsz fogni 1000km magasságban, akkor egy műholdat is el tudsz. Ugye a Block IIA kapcsán a cél, hogy IRBM rakétát akár pályacsúcson is el tudjon kapni, ICBM-et (amelyeknek a pályacsúcsa inkább 1500-1600 km körül van) csak Apogee előtt és után. Vagyis szvsz az SM-3 Block IIA-t is beírhatjuk a teljes értékű LEO elfogási képességhez. A legnagyobb előnye, hogy az indító jármű ugye a tengeren oda mehet kis túlzással, ahova szeretné, tehát könnyebb megfelelő indítási helyzetbe hozni az ASAT rakétát.
Ez azért fontos tényező, mert hiába kisebb egy SM-3 a kínai szárazföldi indítású ASAT rakétánál, utóbbinak sokkal több Delta-V-re van szüksége ahhoz, hogy egy keringési pálya terén távolabbi célt elkapjon. Ilyen formán nem csak a pályacsúcs számít, de a paraméter-távolság is.
Ezzel együtt én személy szerint úgy vélem, hogy az ilyen tengeri vagy szárazföldi-indítású, rakéta-bázisú ASAT megoldások afféle szemfényvesztés kategóriájába tartoznak. Ez a múlt. Persze politikai / marketing / propaganda okokból célszerű vele foglalkozni, lásd Indiai ASAT tesztek és programok.
A jelen inkább a mini- és nanoműholdak, azon belül a szuicid hajlammal bíró megoldások.
Ugye ilyen téren az orosz Cosmos 2452 "megfigyelőműhold" és az USA 245 kémműhold esete, ami nagyobb publicitást kapott.
150km látszólag hatalmas távolság, de valójában igen közeli űrbéli viszonylatok között, és onnan közelebb menni relatíve könnyű, ha van kellő delta-V tartaléka a műholdnak. Maga a manőver nem annyira egyszerű, de valójában egyáltalán nem ördöngösség végrehajtani, a kérdés nagyjából az, hogy mennyi idő lesz, amíg reagál rá a "célműhold". Amennyire tudjuk, jelenleg nincs egy általános kommunikációs vagy kémműholdon a közvetlen környezetet megfigyelő szenzor. Azt, hogy valami veszélyforrás keresztezi-e a pályáját, csak Földi megfigyeléssel, általában radarral követve deríthetik ki. A lag tényező pedig jelentős, mert ha észre is veszik azt, hogy a másik műhold mire készül, akkor még mindig utasítást kell adni a műholdnak, hogy változtassa meg a pályáját, lehetőleg tervezetten, nehogy esetleg elveszítsék közben a kapcsolatot. A fentieket nézve 150km-es szinkronpálya-távolságból ütközési pontra jutni gyakorlatilag olyan 20-30 perc lehet. A relatív sebességkülönbség kicsi (ezért nem ideális a szinkronpályáról indított elfogás), de azért már pár tíz m/s is elég lehet ahhoz, hogy súlyosan megrongálja a célműholdat (elég például egy napelemtáblát összetörnie).
Ha a költségtényezőt is nézzük, egy dedikált 3U vagy 6U méretű "elfogó-műhold" raj sokkal olcsóbb, mint egy ASAT rakétarendszer. Ráadásul lehetséges akár MEO / GEO pályán keringő műholdak elfogása is, ha az elfogó-műholdat eredetileg megfelelő pályára állították. Ez az, amire földi indítású ASAT csak akkor képes, ha eleve kellő teljesítményű indítórakétával épült (az eddigi ASAT rendszerek itt véreztek el)...