Molni jól írta, hogy vannak fizikai paraméterek, jellemzők, amelyek nagyon jól lemodellezhetőek és vannak jelenleg ismert határai, amit rövid távon nem igen lehet átlépni. <b>Rövid távon!</b> De nézzük meg a technikai fejlődést, ami szinte exponenciális mértékben fejlődik. Csak a beruházott költségek függvénye, hogy a fejlesztések mekkora léptékűek, "viszonylag" adott szintű tudás mellett. Természetesen annak van előnye, aki magasabb szintről kezdi, folytatja, de nem mindegy, hogy a fejlesztések mennyire racionálisak. A fő kérdés pedig az, hogy elméletileg hiába ütős valakinek a fejlesztése, ha azt nagy mennyiségben nem képes előállítani eredeti minőségben és az oroszok rákfenékje. Hiába az adott eszköz papirforma szerinti képessége, ha azt tömegesen nem tudja produkálni. Mit is akarok ebből kihozni.
Egy mérnök/kutató számára az a legnagyobb kihívás, hogy úgy tervezzen meg egy eszközt, hogy az tömegtermelés szintjén is tudja a legjobb paramétereket,amit csak ki lehet hozni belőle, ne csak a laboratóriumi körülmények között, egyedi gyártásban. Elképzelhető, hogy az orosz, vagy kínai szakemberek is tudnának a közeli és távolabbi jövőben közel azonos képességű eszközöket fejleszteni, mint a nyugati országok és az USA, de ahhoz, hogy ezek a fejlesztések tömegméretű gyártásban megjelenjenek, ahhoz már kisebb csoda kellene, ami jelenleg csak vágyálom. Tudjátok, a lehetetlent azonnal, a csodára kicsit várni kell.
Eddig az volt az érv, hogy az orosz vasak félaktív rakétái szart sem érnek (ez így ebben a formában nem igaz, viszont nagy hátrányban voltak), most, hogy bevethetik már fizikailag is az új aktív lokátoros rakétákat pedig az, hogy mekkora a HMZ értékük. Meg kellene érteni, hogy a HMZ egy fontos érték, de nem a legfontosabb. Miért is? Mert csak nagyon ritkán tudják kihasználni. Mi kell a sikerhez? Minél nagyobb távolságban stabil, zavarmentes felderítés és követés, gyors befogás és MEGBÍZHATÓ működésű rakéta.
Ami számomra most jelenleg a legnagyobb kérdés, hogy milyen a megbízhatósága az új fejlesztésű orosz levegő-levegő rakétáknak? Ebben tudtak-e lényegesen előre lépni.
Egy mérnök/kutató számára az a legnagyobb kihívás, hogy úgy tervezzen meg egy eszközt, hogy az tömegtermelés szintjén is tudja a legjobb paramétereket,amit csak ki lehet hozni belőle, ne csak a laboratóriumi körülmények között, egyedi gyártásban. Elképzelhető, hogy az orosz, vagy kínai szakemberek is tudnának a közeli és távolabbi jövőben közel azonos képességű eszközöket fejleszteni, mint a nyugati országok és az USA, de ahhoz, hogy ezek a fejlesztések tömegméretű gyártásban megjelenjenek, ahhoz már kisebb csoda kellene, ami jelenleg csak vágyálom. Tudjátok, a lehetetlent azonnal, a csodára kicsit várni kell.
Eddig az volt az érv, hogy az orosz vasak félaktív rakétái szart sem érnek (ez így ebben a formában nem igaz, viszont nagy hátrányban voltak), most, hogy bevethetik már fizikailag is az új aktív lokátoros rakétákat pedig az, hogy mekkora a HMZ értékük. Meg kellene érteni, hogy a HMZ egy fontos érték, de nem a legfontosabb. Miért is? Mert csak nagyon ritkán tudják kihasználni. Mi kell a sikerhez? Minél nagyobb távolságban stabil, zavarmentes felderítés és követés, gyors befogás és MEGBÍZHATÓ működésű rakéta.
Ami számomra most jelenleg a legnagyobb kérdés, hogy milyen a megbízhatósága az új fejlesztésű orosz levegő-levegő rakétáknak? Ebben tudtak-e lényegesen előre lépni.
