A legélhetőbb régi bérház, amiben laktam, Budán volt, a Csaba utcában. Szépen fel volt újítva, rendben volt tartva, normális lakókkal, de nekem elég életidegen volt, elsősorban a nagy belmagasság miatt, ami a kisebb helyiségekben egészen nyomasztó volt. Pl. fürdőszoba 2×2 méter alapterület, kényelmesen elfért benne a kád, a csap meg a mosógép, a gázbojler kéménycsöve valamivel 2 méter fölött tűnt el a falban és aztán ott volt még fölfelé jó 1,5 méter légüres tér. A WC is olyan volt, mintha egy kéménybe állt (ült) volna be az ember: 1×1,4 méter alapterület fölött 3,5 méter magasság. a szobákban legalább ki lehetett használni ezeket a mennyezeti légköbmétereket, hála a galériáknak, amik mondjuk elég jól megépített szerkezetek voltak. Az ablakokon minimális fény jutott be, mert az egyik irányban a függőfolyosóra néztek és volt még fölöttünk egy emelet, a másik oldal pedig, bár a Csaba utcára nyílt, a szemközti épületekre nézett. Nyáron egész jó volt a klíma, de télen kétszer annyit fizettünk a (gáz)fűtésért, mint vidéken, a "panelban".
A másik békebeli lakásunk a Logodi utcában volt, na ez volt az igazán nyomasztó barlang! Ugyanez az értelmetlen belmagasság, de ablak csakis a függőfolyosóra, ahová a szomszédok rendszeresen kijártak dohányozni, piálni. Persze volt is velük balhé... Természetes fény még nyáron is alig jutott be a szobákba, leszámítva a WC kis lőrésablakát, ami a Déli pályaudvarra nézett. Itt aztán mehetett maximumra csavarva a konvektor, a talajszinten akkor is elég sportos volt az idő, emlékszem, egy hidegebb éjszaka után 12 fokra ment le a hőmérséklet. Naná, hogy penészedett is a plafon ezerrel. Nyáron viszont pokoli meleg volt, nem egyszer 30 fok fölött... Fölöttünk egy kislány lakott, amikor ugrált, játszott, nálunk mozgott a lámpa az elérhetetlen magasságban rogyadozó plafonon. Egy szép napon le is szakadt a vakolat egy jó nagy darabon, ültünk a szállongó porban és eldöntöttük, hogy na innen el, amint lehet!
A Podmaniczky-n hasonló volt a helyzet, 4 méteres belmagasság, kihasználhatatlan (lég)köbméterek sokasága, kilátás a függőfolyosóra, meg a fürdőszobából a Lichthof-ra, ahol vigyázni kellett az ablaknyitással, mert a vakolathullás, galambbehatolás nem volt ritkaság, utóbbinak köszönhetően egyszer egy óvantag is grasszált a fürdőkádunkban. Az ilyen házakban tanultam meg, hogy mi az az óvantag, ágyi poloska, meg hogy mi a különbség a svábbogár és az amerikai csótány között. - Vidéken ezekről nem is hallottam. Ja, a régi, békebeli ablakokra szúnyoghálót persze nem lehetett föltenni. Függönyt egyszer mostunk, akkor is az asztalra rakott szobalétra tetejéről tornáztam le, meg föl, utána azt mondtam, én ezért nem fogom a nyakamat törni, porosodjon, teszek rá. Nyáron persze itt is 30 fok fölötti hőmérséklet, szellőzés legfeljebb akkor, ha kint orkán erejű a szél, de télen itt is jött a penész, bár ez a lakás be is ázott rendszeresen (fölöttünk már csak a padlás volt). Itt a függőfolyosóról szakadtak le egyszer brutál anyagok, ágyúdörgésszerű döngéssel az alatta futó folyosóra. Ha valaki alatta állt volna, tuti nem éli túl. Nagyobb esőzések idején hallottuk, ahogy a falak mögött zörögve, omolva hullik a vakolat, komolyan azt vártuk, mikor szakad át.
Szóval minden tiszteletem a műemlékvédőké, mi több, én is támogatom a régi bérházak megőrzését, renoválását, de hogy nem fogok többé ilyenben lakni, az tuti!