A hagyományos fegyverek (lőfegyverek, gránátok, bombák) okozta sérülések jellemzően
egyetlen pillanat alatt következnek be, sokkszerű hatást okozva. A halál sokszor azonnal vagy nagyon rövid idő alatt beáll (hatalmas vérveszteség, fejlövés, szétszakadó test, stb.), amikor pedig nem, akkor sem minden esetben lép föl extrém fájdalom. Sőt, felfokozott harctéri helyzetben megesik, hogy az ember észre sem veszi rögtön, hogy meglőtték. (Számtalan rendőrségi jelentés született már olyan bűnözőkről, akik akár féltucat találat után is küzdöttek - igaz, beléjük általában 9 millis parákat pumpálnak, nem 5,45-5,56-os bukdácsoló lövedékeket.)
De még a súlyos sérülések sem járnak mindig együtt elviselhetetlen fájdalommal. Még a cafatokban leszakadó végtagok után is sokszor inkább a sokkos döbbenet ül ki a még élő áldozatok arcára, és a gyors vérveszteség nyomán azelőtt elveszítik az eszméletüket (és életüket), hogy a fájdalmat megéreznék.
Ernst Jünger, aki az első világháborúban tizennégyszer(!) sebesült és a háború végére testét összesen 20 lövedék okozta ki- és bemeneti heg csipkézte (egyébként 103 évet élt) utolsó, súlyos tüdőlövéséről így ír:
"S épp abban a pillanatban, amikor egy gondosabban kiásott lövészárkot ugrottam át, átható ütés ért a mellkasomon, olyan volt, mintha egy szárnyas vad csapódott volna nekem a levegőben. Hangosan felkiáltottam, s úgy éreztem, mintha ezzel a sikollyal az életet adó levegő is kiszökött volna belőlem; megfordultam a tengelyem körül, és nagy zajjal a földre zuhantam. Utolért hát engem is a végzet. Amikor észleltem a találatot, azzal egy időben azt is éreztem, miként metszi el a golyó az életem. (...) Hihetetlen csodálkozás töltött el, hogy épp itt kell véget érnie, e csodálkozás azonban nagyon derűs színezetű volt. Aztán hallottam, a tüzelés egyre gyengül; s én mintha kőként süllyedtem volna a mélybe, valamilyen viharos hullámverés felszíne alá."
Néhány perc múlva magához tért, körülötte ekkor a küzdelem válságosra fordult. Föltápászkodott és lassan ismét belevetette magát a küzdelembe - átlőtt tüdővel!
"A sietős mozdulatok világos lövellésekkel hajtották ki a vért a tüdőből. Szabadabban tudtam lélegezni, s futni kezdtem a lövészárokszakasz mentén. (...) A nagy vérveszteség nyomán valami mámorhoz hasonló szabadságot és könnyedséget éreztem; csak a gondolat nyugtalanított, hogy túl korán fogok összeesni."
Nagy nehezen (az őt cipelő őrvezetőt fejbe lőtték, amint vele futott) biztonságba került, és egy sötét lövészárokban fekve ismerte meg "azt a rettenetes érzést, amikor még a levegővétel is küzdelem" majd egy morfiumos injekció segítségével "frissítő álomba" merült.
Sebő Ödön (
A halálra ítélt zászlóalj) legfájdalmasabb élménye szintén nem sebesüléshez, hanem egy békebeli foghúzáshoz kötődik:
"...kb. olyan volt, mint akit élve boncolnak. Azaz még annál is rosszabb, mert későbbi életemben még olyat is átéltem, mikor úgy láttak neki a gyomoroperációmnak, hogy elfelejtettek hibernálni, és élőben vágták fel a hasamat."
A hagyományos fegyverekkel szemben a vegyi fegyverek azonban sokszor jóval lassabban (percek, másodpercek alatt) fejtik ki hatásukat, sokkhatás nélkül, ellenben akár a test teljes felületén, ami a halál beálltáig
iszonyatos fájdalommal jár. A kémiai égést okozó harcanyagok nyomán felhólyagosodik és gyakorlatilag leég a bőr, hatalmas felületeken, ez a fájdalom - már csak kiterjedtsége okán is - nagyságrendekkel nagyobb egy lövedék- vagy repeszsérülésnél. Közben jön a fulladás, a megvakulás és a bénulás - nehéz eldönteni, hogy az ily módon
kínhalált haltak utolsó élménye vajon az elviselhetetlen fájdalom, vagy a pszichét szétzúzó végtelen pánikroham volt-e...
Emellett a túlélők felépülése is hosszan tartó és szintén nagyon fájdalmas folyamat, sokszor súlyos, maradandó károsodásokkal.
Ezért tekintik a vegyi fegyvereket a hagyományos fegyverekkel szemben aránytalanul nagy szenvedést okozóknak és ezért (is) igyekeznek gátolni, tiltani használatukat.
