korrekt írás, most még teljes terjedelmében olvasható:
A február 15-ére meghirdetett orosz invázió elmaradt, de ez még nem garancia semmire. Azért sem, mert a feszültség fenntartásával az új hidegháborús hősködés összes szereplője jól jár. Pontosabban: majdnem az összes. De mit akarnak az amerikaiak, mit az oroszok, és kinek áll érdekében ez az egész?
444.hu
A háborúnak egyelőre egy nagy vesztese van, őt Ukrajnának hívják, ám sorsa miatt a szövetségesei sem dőlnek a kardjukba
Gazda Albert
KÜLFÖLD
február 15., kedd 20:02
Simon Shuster, a moszkvai születésű, de az Egyesült Államokban felnövő, majd Kijevben is dolgozó újságíró – aki a Time magazinban publikált témába vágó riportjairól is ismert – tette közzé a Twitterén kedden az alábbiakat: „Zelenszkij elnökhöz közel álló forrásom szerint az Egyesült Államok ősszel figyelmeztette először Ukrajnát arra, hogy 80 százalék esélyt látnak az orosz invázióra. Az ukránok nem értettek egyet ezzel, de meglátták a lehetőséget – »több segítség, több figyelem« –, és úgy döntöttek, rájátszanak. Most már sajnálják. Túl sok a figyelem, amit kapnak.”
Hogy Shuster konkrétan kitől jutott hozzá ehhez az információhoz, nem tudni, de nemcsak tömören, hanem árnyaltan is ábrázolta a helyzetet.
Február 15-én a következő események történtek – és nem történtek – az ukrán válság vonalán:
az angolszász lapok és hírügynökségek – első helyen a Bloomberg – korábbi értesüléseivel ellentétben Oroszország nem rohanta le Ukrajnát;
az oroszok bejelentették, hogy a hadgyakorlatok végeztével a déli és a nyugati hadseregcsoportok egyes egységei visszatérnek állandó állomáshelyükre;
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt állította, ez nem válasz „a Nyugat által keltett hisztériára”, minden az eredeti terveknek megfelelően történik;
az orosz parlament elfogadta a kommunisták határozati javaslatát arra vonatkozóan, hogy ismerjék el önálló államokként a donyecki és a luganszki szakadár „népköztársaságokat”, a dokumentum ezek után Vlagyimir Putyin elnökhöz került, aki majd dönthet róla;
Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter kijelentette, amennyiben a határozat életbe lépne, azt egyenértékűnek tekintenék Oroszország kilépésével a minszki megállapodásokból; a minszki megállapodásokban foglaltak végrehajtását amúgy Ukrajna évek óta szabotálja, azok ugyanis jelentős autonómiát biztosítanának a szóban forgó régióknak;
David Arahamija, az ukrán kormánypárt parlamenti frakcióvezetője közölte, az ukrán gazdaság havi 2-3 milliárd dollárt veszít az orosz invázióról szóló információs kampány miatt;
Mihajlo Podoljak, Volodimir Zelenszkij tanácsadója hivatalosan jelezte, az ukrán elnök kedd esti hazafias beszédének azt a frázisát, mely szerint „azt mondják nekünk, hogy február 16-án elkezdődik a háború”, nem konkrét bejelentésként, hanem szarkazmusként kell értelmezni; a korrekcióra azért volt szükség, mert a tőzsde és az üzleti szféra megrogyott szerda reggel;
Vlagyimir Putyin orosz elnök és Olaf Scholz német kancellár moszkvai tárgyalásaik után egyebek közt arról beszéltek, hogy a Donbasz-kérdés rendezhető diplomáciai úton is, és hogy az orosz csapatcsökkentés bejelentése jó jel;
Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára azt mondta – egybehangzóan a New York Times korábbi cikkével, amelyet itt ismertettünk –, hogy a katonai szövetség célja az orosz „tervekről” szóló „felderítési információk” nyilvánosságra hozatalával nem más, mint hogy megakadályozzák e tervek végrehajtását.
Mindezek nyomán indokolt röviden sorra venni – annak ellenére, hogy a Joe Biden amerikai elnök által hangoztatott február 16-ai orosz inváziós határidő még nem járt le, vagyis a „lerohanás”, ha hiszünk az amerikaiaknak, bármelyik pillanatban elindulhat –, hogy ennek az új hidegháborús helyzetnek kik a főszereplői, és ők milyen érdekek és célok mentén mozoghatnak és kommunikálhatnak. Az alábbi vázlat összeállításakor nem csupán angolszász, hanem ukrán és független orosz forrásokat is felhasználtam. Elöljáróban megjegyzem, emezek hangvétele merőben különbözik – a hazafias ukrán média nagy részét is beleértve – a nyugati sajtóétól. Miként azt néhány hete az elnök és a környezete is mondogatni próbálja: nincs szó róla, hogy a helyzet azonnali eszkalációjától tartanának.
1. Az Egyesült Államok és a NATO
Az orosz invázióval kapcsolatos fenyegetésről szóló első hírek 2021 őszén nem Ukrajnából, hanem egyértelműen az Egyesült Államok által szivárogtatott információk alapján ütöttek be. Miként arra a Shuster-tweet is utal, az ukrán politika az első pillanatokban ódzkodott a hype-tól, ám hamar meglátta benne a lehetőséget. Ami az USA és a NATO szempontjait illeti, két eset látszik valószínűnek. Az egyik, hogy valóban rendelkeztek és rendelkeznek olyan információkkal, amelyek totális háborúra utaltak, és miként a NYT írja – vagy Stoltenberg állítja –, a radikális nyíltság eszközével akadályozzák Oroszországot tervei végrehajtásában.
A másik verzióban nincs semmi romantika. Eszerint az USA és a katonai szövetség az elmúlt évek kudarcai – Afganisztán, Szíria, posztszovjet régiók stb. – után egy olyan háborút szeretne megnyerni, amely nincs, és valójában nem is várható. Mindezt vér, erőfeszítések, költségek nélkül. Ebben az esetben az infomációs hadjárat pusztán arról szólna, hogy beszélnek, figyelmeztetnek, riogatnak minden szóba jöhető platformon, amíg ki nem alakul egy globális háborús pszichózis – ennek a küszöbén alighanem túlvagyunk –, majd miután nem történik semmi, bejelentik, hogy azért nem történt, mert megakadályozták, hogy megtörténjen.
Mindeközben a feszültség fokozása révén akadályozzák Nyugat-Európa, ezen belül főként Németország, Franciaország és Oroszország közeledését, ami egyes – most némiképp naivnak tűnő – értékelések szerint hosszabb távon egy önálló világhatalmi pólus kialakulását eredményezhetné.
2. Oroszország
Az oroszoknak minden verzió kedvező, egyet kivéve: ha tényleg nyílt háborút indítanak Ukrajna ellen. Amit ezzel kaphatnának, az egy hatalmas pacifikálhatatlan sztyeppe néhány lerombolt nagyvárossal – ha „csak” a Dnyeperig mennének, akkor is, sőt, ha mindössze a Donbaszt vennék el, és folyosót csinálnának a Krímhez, akkor is –, ez rengeteg veszteséggel és hosszú időre megoldhatatlan problémákkal járna. Emellett igaz ugyan, hogy a Krím és a Navalnij-ügy utáni szankciók nem okoztak komoly károkat az oroszoknak, de a teljes elszigetelődés és az új vasfüggöny egészen más szintet jelentene.
A jelenlegi helyzet ezzel szemben megfelelő Vlagyimir Putyin számára. Egyrészt Oroszország ismét abszolút nagyhatalomként viselkedhet, ott van a tárgyalóasztal mellett napról napra, az elnök rendszeresen tárgyal az amerikaiakkal, a franciákkal, a németekkel, a kínaiakkal, a világ aktuálisan első számú geopolitikai problémájának megoldása rajta áll vagy bukik, és mindez még csak nem is kerül igazán sokba, legalábbis addig, amíg nem lőnek.
Bónusz: Ukrajna állandó feszültségben van, és bár lehet, hogy a hazafias nevelés kék-sárga léptékei újabb magaslatokat hódítanak meg, azért nem adnak sem kenyeret a boltban, sem áramot és gázt a vezetékekben. Extra bónusz: amíg tart mindez, addig úgysem lehet tagja a NATO-nak Ukrajna. Szuperbónusz: az ukrán politika kezd ráébredni, hogy nem csupán az oroszok tartják játékszernek, hanem új szövetségesei is.
3. Ukrajna
Ukrajna számára ebben a konfliktusban nincsenek kedvező változatok. Hiába a hivatkozások arra, hogy a hadereje már nem az, ami nyolc évvel ezelőtt volt, egy „igazi” háború szinte azonnali kapitulációhoz vezethetne. Onnantól lehetne partizánkodni a megszállt területeken, és új, nem pszeudo-, hanem valóban és radikálisan nacionalista államot szervezni Nyugat-Ukrajnában, amihez hasonlót amúgy az ország egyetlen szomszédja sem kívánhat.
Volodimir Zelenszkijnek és teamjének az sem jó, ami van. A gazdaság állapota rohamosan romlik – miként arról most épp Arahamija beszélt –, a lakosság egyre frusztráltabb, és a soron következő választások még messze vannak ahhoz, hogy a feszültségből hasznot lehessen húzni. Az elnök ráadásul azt sem meri kimondani, hogy tulajdonképpen kit szeretne vádolni dezinformációs kampánnyal.
A távolság az oroszoktól a pszichózis miatt növekszik ugyan, de ha végül születik valamilyen megállapodás az Egyesült Államok és Oroszország, illetve Nyugat-Európa és Oroszország között, abból Ukrajna nemigen jöhet ki jól. Cserébe kaphat további hiteleket – amelyeket később nyilván vissza kell fizetnie –, és fegyvereket is innen-onnan, amelyek közt az ócskák mellett korszerűek is vannak, de használni soha nem fogják őket, vagy ha mégis, háborút nyerni egy óriás ellen képtelenség velük.
4. Nyugat-Európa
A franciák és a németek versenyezhetnek, melyikük oldja meg a konfliktust, lehetőleg úgy, hogy ne haragítsák magukra az Egyesült Államokat. A franciáknak ez a szempont kevésbé fontos, de a németeknek nagyon, miközben nekik az Északi Áramlat 2-re is igen nagy szükségük lenne. A britek ezúttal is más pályán fociznak, ahogyan húsz évvel ezelőtt Irak és a Közel-Kelet esetében, úgy most is ők az USA első számú szövetségesei.
5. Magyarország
Magyarország természetesen nem játszik érdemi szerepet a válságban – bármit is mondott Orbán Viktor a moszkvai vizitje után –, speciális szempontjai mindazonáltal vannak. A kárpátaljai magyarok becsült száma a kétezerhúszas évek elején 130 ezer fő. Ez elég erős érv bármilyen ukrajnai háborúval szemben. Néha nem árthat egy pillanatra perspektívát váltani, és nem pusztán két – vagy néhány – óriás geopolitikai csatározásaként szemlélni a közelünkben zajló folyamatokat.
Egyfajta utóirat
Minden képlékeny, ami tegnap igaznak tűnt, ma már nem az, amit ma leírunk, holnapra elavulhat. Ami biztos, az az, hogy ha háború tényleg nem lesz is – ne legyen –, a feszültség hosszabb időre fennmarad. Az orosz csapatok, amelyek most részben távolodnak az ukrán határoktól, bármelyik pillanatban újra elkezdhetnek közeledni, ahogy nem lankadhatnak a főszereplők felderítői és kommunikációs szakemberei sem.
t.me
