Illetve azt azért látni kell, hogy 40-60 darab jugoszláv Szu-27-esnek nem azért lett volna értelme a NATO ellen, mert egy összecsapás során kellő fölénnyel, eredményesen vissza tudtak volna lőni, hanem mert ekkora ellenféllel szemben 1999-ben nem biztos, hogy megindult volna a NATO.
Persze feltételezve, hogy a többi haderőnem is arányosan potens. Buk, Sz-300, miegyéb, hasonló generációs eszköz.
Az amerikai politika kizárólag csak biztos erőfölény esetén indít támadást.
És ez a biztos erőfölény nem a kínkeservesen kiizzadt győzelmet, hanem a látványos győzelmet jelenti.
És ezt szokták időnként benézni, azaz a sétagaloppnak ígérkező aszimmetrikus hadviselésnél pont a gerillaharc az, ami megfekszi a gyomrukat, mert csábítóan gyenge és primitív az ellenfél, így viszont könnyen létrejön a Concord-hatás.
Az amerikai hadviselés nagyon gyakran a könnyű, de végül mégis nehéznek bizonyuló ellenfélhez képest a too big to fail problémáját teremti meg.
Vietnam, Irak, Afganisztán.
A fentebb listázott teoretikus jugoszláv haderővel szemben biztos fölényes győzelmet garantáló támadó haderőt egyrészt nem lett volna hová telepíteni, másrészt nem lett volna biztos politikai akarat harcba küldeni.
Nem ért volna annyit a dolog.
Pár darab MiG-29-es, Nyeva, Kub és Volhov miatt képesek voltak B-2-eseket, B-52-eseket, B-1-eseket, F-117-eseket is megmozgatni.