Ezt a fajta lesajnáló másokat lenéző hangvételt nehéz szó nélkül hagyni.
A döntésképtelenség meg... Ez a rém egyszerű gondolkodásmód amit sulykol a sok hülye film meg propaganda, meg a hülyébbik tanárok, hogy EZEN (mindig az aktuális EZEN) múlik az életed, MINDEN ezen dől el...
Te az első munkahelyeden dolgoztad végig az életed, ami az első osztályban az szépírás jegynél dőlt el?
Vagy a megyei matekversenyen te se jutottál tovább az országosba, és itt siklott ki az életed, ahogy nekem is? Tudom, hogy ott basztam el. Mégis matematikus kellett volna legyek! Azért nem tudok most dönteni, hogy a hozzád hasonló boomerek hülyeségén felhúzzam magam, vagy megadóan sóhajtva továbblapozzak.
A valóság nem mindent vagy semmit, és egy döntés nem örökre szól. Hozunk döntéseket, jókat és kevésbé jókat (sőt, szarokat is), kisebb és nagyobb horderejűeket, és a legtöbb esetben van mód korrigálni, igazítani rajta, újratervezni, adaptálódni. Akik képesek erre, azok általában boldogabbak, és miután megtalálták a helyük, hatékonyabbak is mintha egy nekik nem megfelelő helyzetbe lennének beleerőltetve, vagy esetleg minden befektetett munkájuk effektíve elveszítve (legalábbis az oklevél dimenzióban) kéne feladniuk azt. Bizony, a legtöbb ember nem lát a jövőbe, és többnyire csak olyan dolgokról tudja, hogy szereti-e csinálni, amit már egy ideig csinált is, amihez meg előbb tanulni kell. Ha már a tanulásban is elvetjük a próbálgatást, akkor a munkában végképp csak egydimenziós betanított feladatokra leszünk képesek, mert bizony, azt is meg kell tanulni, hogy a zsákutcákat el kell tudni hagyni.
