+ a haderőfejlesztésre. A konklúziója:
A magyar haderõ azzal, hogy évente 30 ezer dollárt költ egy katonára, még a vízhordói minõsítést sem éri el. Ha 50 ezer dollárt hatékonyan fordítanánk évente a katonákra, akkor léphetnénk elõ a Sancho Panza fegyverhordozói címére. Ha valódi partnerek szeretnénk lenni, akkor minimum 100 ezer dollárt kellene évente fejenként fordítani a haderõre. Ez azt jelenti, hogy az évi körülbelül 300 milliárdból 15 ezer fõs haderõt lehetne fenntartani. A 15 ezer fõs haderõnek 60 milliárd forintból a munkaerõpiacon versenyképes fizetést lehet adni, 60 milliárd elég lenne a dologi kiadásokra. Évente maradna 180 milliárd dollár a legmodernebb technikai eszközök beszerzésére. Évente majdnem egy GRIPEN projekt méretû fejlesztési beruházást lennénk képesek megvalósítani.
A kisméretû haderõt pedig harmonikusan kellene fejleszteni. A harmonikus fejlesztésen azt értem, hogy nem lóghatnak a levegõben zászlóaljak. Egy dandár (lásd debreceni dandár) nem állhat csak lövészzászlóaljakból. Minden szinten (szakasz, század, zászlóalj, dandár… a magyar haderõben mi is a folytatás?) rendelkeznie kell a szintnek megfelelõ támogató elemekkel: felderítés, tûztámogatás, mûszaki, vegyi, egészségügyi, stb. és harci kiszolgáló támogatással.
A magyar haderõ fejlesztését nem lehet alárendelni a terrorizmus elleni harcnak, félreértelmezve, túldimenzionálva annak jelentõségét. A nemzetközi feladatokra felkészítést úgy kell végezni, hogy közben nem szabad szem elõl veszíteni a hazai védelmi képességet. A missziós feladatokra felkészítést is úgy kell végrehajtani, hogy ne okozhasson számunkra meglepetést például egy közép-afrikai feladat, amelyet nem lehet a terrorizmus elleni harc címû rovatba besorolni, hanem „csak” az „ új világméretû rendetlenség” elleni harc kategóriájába.
