Ki kell, hogy ábrándítsalak. Az európai hadművészet, hadvezéri szinten, már a II. VH. előtt meghaladta ezt a szintet. A német tábornokoknak, tiszteknek (szdpk. szinten is!) célokat határoztak meg, de az elérésükhöz az utat ők maguk választhatták meg. Ez az önnállóság jórészt ismeretlen volt az ellenfelek hadseregeiben, de főleg a SZU KA esetében. Azt mondták (a németek), a pk. kap egy menetjegyet, amin szerepel a célállomás, de az átszállási pontokat már mindenki maga határozta meg. Ez a rendszer egészen addig jól működött, amíg Hitler nem avatkozott be kézi vezérléssel a vezérkari munkába, mondván azt a kis semmiséget el tudja látni (azt hiszem talán őrvezető vagy tizedes volt az I. VH-ban).
Paulust is azért kritizálták a háború után, mert nem lépett ki idejekorán ebből a parancs értettem mókuskerékből, bár Ő volt a II. Birodalom legnagyobb seregtestének a pk-ja és elvesztette a hadserege személyi állományát.. Aztán addig halogatták a visszavonulást, hogy már nem volt üzemanyag, muníció és emberi kitartás hozzá. Vele szemben Mannstein-t a mai napig ünneplik, aki felismerte 1942 dec-ben, hogy a 6. n. hds. már menthetetlen, és az agóniája az, ami lehetőséget ad a kaukázusi német hds. visszavonására. De értelem szerűen ő sem állt Paulus mellé a háború után sem, aki páriaként a NDK-ban halt meg, miközben tisztára próbálta mosni a saját emlékezetét. Hát ennyit a parancs-értettem narratíváról.
http://kanadaihirlap.com/2016/07/05/parancsmegtagadas/
A parancsmegtagadásért mindig golyó járt a német haderőben 1945 előtt. A professzionális porosz rendszer éppúgy nem jutalmazta, mint az első világháborús kissé elfajzott nacionalista katonai diktatúra vagy a hitleri párturalom a sereg fölött. Egyedi kivételek voltak csak véletlenszerűen.