Nincs védelmi támpont a képen és nincsenek már szovjet idők. A magyar haderő mérete nem teszi lehetővé a védekezést, kizárólag arra van esélyünk, hogy minőségi fölényben egyetlen döntő ütközetben vereséget mérjünk a támadó főerőre (valószínűleg egy potenciális támadónak se lesz több ereje). Támadásban pedig ugyanez. A legfőbb célunk, a saját főerőink (a két dandár) intaktságának megőrzése. Semmilyen védelmi harc nem képzelhető el, azonnali visszavonulás, ha komoly támadás fenyegeti őket. Ha kell, akkor Budapestig, vagy akár Győrig is be kell húzni az országba egy kelet felől támadó ellenséget, feltéve, hogy van területvédelmünk és megfelelő könnyűfegyverzetű, nagy mozgékonyságú erőnk, hogy zaklassa az utánpótlását, meg rengeteg cirkálódrónunk, hogy óráról-órára felmorzsolja a támadót és majd csak megfelelő mélységben lecsapni rájuk mindent egy lapra téve. Minden más elképzelés ilyen csekély mennyiségű erővel teljességgel irreális. Védelmi harcot csak a területvédelem folytathat a nagyobb települések területén beásva, remélve, hogy a támadó ezen települések elfoglalására időt és erőt veszteget. Az egyetlen ahol védekezhetünk az a légvédelem, de ott kell is, különben nem tudjuk megőrizni a főerőnket a döntő ütközetre!
A magyar honvédelem jelenlegi védelmi koncepciója alapjában véve a korlátlan területfeladás kombinálása kell legyen az erőknek az immár nekünk megfelelő harchelyzetre megőrzését lehetővé tevő maximális mozgékonysággal. A terület elfogalalása és megtartása legyen a támadó problémája! Ez bevált a szkítáknak Dáriusz ellen, nekünk magyaroknak Szent István idején a németek ellen vagy éppen az oroszoknak Napóleon ellen. Mondjuk ez a taktika nem lehet ismeretlen egy nomád származású népnek: a haza ott van, ahol a lovaink épp vágtatnak!