Azért egy nehézdandárt nem lehet csak úgy a cilinderből előhúzni. Ha egy oylan felvonul a határon, akkorelvárható, hogy nagyobb magyar csapategységek - már ha lennének ilyenek - is minimum full harckészültségbe legyenek, méghozzá lehetőleg ne túl messze a lehetséges bevetési helytől.
Abból indulunk ki, hogy a nehézdandár az ellenség oldalán is kilép a laktanyájából, pár óra múlva átlépi a magyar határt. Talán egy napnyi eseménysor van itt, aminek zöme a laktanyák kerítésén belül zajlik le reggelig, ha nulla óra éjfél volt. A magyar főerők, a saját a laktanyáikban a mozgásba lendült ellenséges erőkről származó információk feldolgozása után kerülnek a vezérkar parancsára harckészültségbe a délelőtt folyamán. Nagyjából ezzel egy időben az ellenség már átlépte a határunkat reggel nyolc-kilenc környékén. A magyar hadvezetés a természetes határokra építve fogja tudni először feltartóztatni őket, ez román relációban mondjuk a TIsza kora délután környékén. A Tiszántúl védhetetlen és nincs is ott semmi, amit védeni kellene. E feltartóztatásnak is a gyorsan mozgósítható területvédelem lehet csak alapja, pár óra alatt csak a területvédelmisek éppen elérhető részét lehet berántani és jól begyakorolt tervek szerint a hídfők védelmére beásni, vagy szétszórni a gerillaháborúhoz széttelepülési tervek szerint. De még közüllük is csak azokat, akik nem estek az ellenség fő csapásának irányba, mert ott erre se lesz idő, ott a hadműveletek civilben fogják a helyi területvédelmist is érni és az ellenség el fogja foglalni a raktáraikat. Valamikor délután megkezdődik az első csata, amit az ellenség egy tiszai hídfőért fog vívni és amibe a délutáni órákban már a mi főerőink is be fognak avatkozni, nem feltétlenül a hídfőben, hanem lehet valahol máshol átkelve, hogy oldalba kaphassák őket. A mindent eldöntő tiszántúli tankcsatát az esti-éjszakai órákra teszem.
A problémák itt kezdődnek, a műveleti tartalék nem szerepel egy-két dandáros haderőben. Ha a tiszántúli tankcsatát elveszítjük, akkor a románok mindent megnyertek, ha megnyerjük, akkor még le kell győznünk egy-két hadosztálynyi román tartalékot is.
Természetesen mindezt akkor, ha modern, gépesített haderők csapnak össze és mivel ez a fenyegetés elvárható szintje, ezért erre kell készülni.
Valahogy úgy, mint a római helyőrségek a limes mentén.
A római limes fennállása során az utolsó huszonöt évet leszámítva mindig is vámhatár volt. Funkciója pontosan ugyanaz volt, mint a mi déli kerítésünknek. Csempészek és migránsok ellen épült. Itt-ott voltak légióstáborok is a limes mentén. Ezeknek a fő feladata az előretolt bázis volt az ellenség területén vívott hadjáratokhoz. Amikor megszaporodtak a katonai jellegű betörések a későrómai időkben, hoztak csak létre ún. mozgólégiókat védelmi célból. Ezek a nehézfegyverzetű lovasságból álló nagy mozgékonyságú alakulatok voltak az elsők, amiknek kifejezett védelmi céljuk volt. Az utolsó évtizedekben kezdtek csak erődöket építeni egy hihetetlenül költséges program keretében, ami totális csődöt jelentett és a limes teljes összeomlásához, vele a birodalom pusztulásához vezetett. A birodalom az utolsó pillanatig nem adta fel a mozgékonyságban és agresszív támadótaktikában rejlő hadászati előnyét. Amikor végül megtette, mindent elvesztett, mert az ellenség mozgékony maradt és az erődökbe zárkózó légionáriusok többé nem tudták úgy védeni a határt, mint a határon túl portyázó légiók és a határ mentén portyázó ellenséggel leszámoló mozgólégiók.
A föld minden négyzetmétere értéktelen. Csak az intakt hadsereg értékes.