1979-ben amikor a B-2-es tervezése elkezdődött, a legkomolyabb fenyegetést az esetleges felderítésére a fix telepítésű P-14 Léna (Tall King) lokátorok jelentették.
(képen a Medinai O-14-es)
Modernebb változataik a P-14F Furgon, és az O-14 Oborona már elviekben áttelepíthető volt, viszont az áttelepítés hosszú napokat vett igénybe.
Ezek elkerülésére, komplex bevetés tervező sw-t alkalmaztak a B-2-esek számára, mely úgy tervezte meg az adott küldetést, hogy az ismert települési helyű Tall King lokátorokat kellő mértékben elkerülje a gép.
Amennyiben szűkebb földrajzi területen került bevetésre a B-2-es, ahol nem volt lehetséges a P-14-es megfelelő távolságban való elkerülése (lásd 1999 Szerbia), akkor gondoskodtak róla, hogy az adott konfliktusban bevetett első Tomahawk robotrepülőgép sorozat elcsapja azt.
Nos negyven évvel később, a B-21-es számára viszont már jelentősen megváltozott a fenyegetés minősége, a Nebo-M immáron sokszoros távolságból, képes a B-2-est felderíteni, és ráadásul az egész cucc 15 perc alatt képes összecsomagolni magát, és máshová települni.
Szépsége a méteres radartechnikának, hogy nem igényli a lokátor dombra való felhelyezést, sőt igazából egy tetszőleges mező közepén érzi a legjobban magát.
Szóval a B-21 bevetését már nem lehet a földön felszállás előtt megtervezni, hiszen a tizen-x órás repülés alatt simán betelepülhet egy Nebo-M a tervezett útvonalhoz már elég közel az eredményes felderítéshez.
A fentiek miatt a B-21-esnek alighanem bevetés közben a fenyegetettség pillanatnyi földrajzi elhelyezkedésének függvényében, dinamikusan újra kell terveznie a bevetési útvonalát.