A kisebbség képviselőjének volt, ez pedig jelen értelmezés szerint az ellenzék.
"Az intercessiót, azaz a vétó intézményét a Kr. e. 6. században vezette be a római köztársaság, hogy a tribunusok ennek segítségével védhessék a plebs, azaz a köznép érdekeit a szenátust ellenőrző patríciusi osztály esetleges túlkapásaival szemben. A tribunusi vétó azt nem tudta megakadályozni, hogy a szenátus megszavazzon egy törvényt, de azt igen, hogy a jogszabály életbe is lépjen. A tribunusok arra is használhatták a vétójogot, hogy egy törvényjavaslat ne kerülhessen a plebeius gyűlés (Concilium Plebis) elé. A consuloknak szintén volt vétójoguk, és a döntésekhez általában mindkét consul hozzájárulására szükség volt. Az intercessio jogával bármelyikük élhetett, ha nem értettek egyet. A vétó alapvető része volt annak a római köztársasági felfogásnak, hogy a hatalomnak vinnie kell az államügyeket, ugyanakkor korlátozni kell a főhivatalnokok és intézmények hatalmát."
Spitzer, Robert J.. The presidential veto: touchstone of the American presidency. SUNY Press, 1–2. o. (1988).