Nem vagyok betegesen oroszgyulolo, de mivel csak borzalmat, vert, fajdalmat, sz@rt hoztak meg rank a tortenelem soran, ezert soha nem fogok megbizni bennuk egyetlen percig sem. Ha meg raadasul kommunistak, akkor plane nem, mert a (keleti) komcsik egy alapvetoen szavahihetetlen, sunyi, alja, teljesen immoralis emberfajta.
ez a mondatod tökéletesen leírja, hogy de az vagy.
BTW tessék a két fél doktrínái:
USA
1945-54: A „hagyományos háború” doktrínája:
Ebben az időszakban az USA vezetése úgy ítélte meg, hogy az esetleges harmadik világháború a hagyományos erők szempontjából jórészt a második világégés befejező szakaszához hasonlóan folyna le. Fő hadászati csapásmérő erőnek az 1947-ben önálló haderőnemmé vált légierő
(United Satates Air Force) stratégiai repülőerőit tekintették, amelyek immár atomfegyverekkel is fel voltak szerelve. Ezek mellett a flotta (US Navy) is
rendelkezett kisebb hadászati szerepkörrel. A világháború utáni nagymértékű amerikai haderő-leszerelési kampány következtében az atomfölény mellett az USA drasztikusanelmaradt a Szovjetunió mögött a szárazföldi csapatok létszámát és minőségét illetően.
1954-1961: A „tömeges elrettentés” doktrínája:
Ebben az időszakban a korábban is domináns atomcsapásmérő (hadászati) erők a katonai doktrína középpontjába kerültek (erre nem utolsósorban technikai okokból kerülhetett sor, mivel ekkorra az USA már ezres nagyságrendben rendelkezett atomtöltetekkel, ami elegendő volt ahhoz, hogy a fontosabb hadműveleti szintű feladatokat is ezekkel oldják meg. Ennek megfelelően a szovjet blokkból érkező agresszióra az USA illetve a NATO
azonnal tömeges hadászati atomcsapásokkal reagált volna. Emellett a NATO doktrínája Nyugat-Európa védelmét az úgynevezett „Kard és Pajzs” elmélet alapján kivitelezte volna. Ennek lényege, hogy a NATO szárazföldi erői az úgynevezett „előretolt stratégia” keretében a Rajna bal partján védekeztek volna a szovjet és szövetséges csapatokkal szemben (ők voltak tehát a „Pajzs”), mialatt a szövetség nukleáris csapásmérő erői (a
„Kard”) támadták az ellenség hadászati és harcászati célpontjait egyaránt. Az ezután az Amerikából beérkezett erősítések pedig megindították volna az ellentámadást.
1961-1971: A „rugalmas reagálás” doktrínája:
A hidegháború olyan válságai, mint pl. a magyar 1956 és az ezek nyomán is lezajlott elméleti modellezések azt mutatták, hogy a „tömeges elrettentés” (illetve tulajdonképpen tömeges megtorlás) túlságosan rugalmatlan, lényegében nem hagy más valós nyomásgyakorló eszközt a nyugati világ számára mint az atomháborút, vagy legfeljebb az azzal való fenyegetést. Ráadásul a szovjetek is egyre nagyobb számban gyártottak
atombombákat, ezek hordozásához alkalmas bombázókat (az ötvenes években rendszerbe állított Tu-95 és M-4 szovjet stratégiai bombázók az északi sarkkörön átrepülve már képesek voltak elérni az USA-t) és mindenekelőtt 1957-ben rendszerbe állították az R-7 interkontinentális ballisztikus rakétát, amivel gyors és masszív csapást mérhettek az USA honi területeire is. Ennek következtében a USA/NATO már nem volt képes a keleti blokkot hatékonyan fenyegetni/visszariasztani egy tömeges atomtámadással, hisz az ellenfél hasonló erejű ellencsapást (sőt akár megelőző csapást) tudott mérni. Ennek következtében a hatvanas évek legelejére kikristályosodott az új elképzelés, mely szerint olyan katonai
erőre van szükség amely képes rugalmasan, vagyis a politikai vezetés döntése alapján különböző szinteken keresztül, reagálni, az ellenfél tevékenységéhez igazítottan cselekedni. Ehhez mindenekelőtt a hagyományos haderőket kellett modernizálni és képessé tenni, hogy:
1. Akár atom, akár hagyományos háborúban hatékonyan harcoljanak.
2. A NATO „előretolt védelem” koncepciója keretében már a két világrendszer határán megállítsák a szovjet offenzívát (kb. 30 saját hadosztállyal) és tartsák magukat az amerikai kontinensről beérkező erősítésig.
3. Az európai háború mellett, ha kell még egy nagy (Kína ellen Ázsiában) és egy kicsi (pl. Kuba) háborút is meg tudjanak vívni egyidejűleg (két és fél háború koncepciója).
Természetesen az atomfegyverek továbbra is a végső megsemmisítés fegyvereiként nagyon fontosak maradtak. A lehetséges háborúkat a fentieknek megfelelően a következőképen tipizálták: általános (atomfegyverekkel is), korlátozott (helyi) és hidegháború. A „rugalmas reagálás” doktrínáját az USA-ban 1961-ben, a NATO-ban csak1967-ben fogadták el.
