It is so long since Brzezinski originally formulated the Mackinder notion, that classical diplomacy has become etiolated. ❗️Join us on Telegram , Twitter , and VK . In 1997, Zbig Brzezinski,…
strategic-culture.su
1997-ben Zbig Brzezinski, az eredeti "mozgatórugója" annak, hogy Afganisztán egy "sárral teli mocsár" legyen, amelybe Oroszországot be kellett vonszolni, megírta híres könyvét, A nagy sakktábla címűt. Ez a mű "örökre" beágyazta az amerikai korszellembe a Mackinder-doktrínát, miszerint "aki Ázsia szívét uralja, az uralja a világot".
Az alcíme sokatmondóan az volt, hogy "American Primacy and Its Geostrategic Imperatives" (Amerikai elsőbbség és geostratégiai szükségszerűségei). Brzezinski már korábban megírta könyvében, hogy Ukrajna nélkül Oroszország soha nem válhatna központi hatalommá, de Ukrajnával Oroszország képes lenne és képes is lenne rá. Így Mackinder doktrínája, az "Aki a szívföldet uralja" diktuma bekerült az amerikai "ágyújogba" - hogy soha ne engedjék meg az egységes szívföldet. És Ukrajnát úgy tekintették, mint a csuklót, amely körül a szívbéli hatalom forog.
Brzezinski továbbá elrendelte, hogy ez a "nagy sakkjátszma" az Egyesült Államok tiszta elsőbbsége legyen: "Nem, senki más nem játszik" - hangsúlyozta; ez egy tisztán egyszemélyes játék. Ha egyszer egy sakkfigurát elmozdítottak; "mi" (az USA) egyszerűen megfordítjuk a táblát - és elmozdítjuk a másik fél sakkfiguráit (nekik). Ebben a játékban nincs 'más'" - figyelmeztetett Brzezinski.
Ez a mai dilemma - Olyan régen van már, hogy Brzezinski eredetileg megfogalmazta a Mackinder-fogalmat, hogy a klasszikus diplomácia etiolálódott.
Henry Kissinger volt azonban az, aki a Mackindernek a híres fordulatot adta: "Aki a pénzt uralja, az uralja a világot" - ez lett a dollár és a banki pénzuralom hegemóniája.
De Kissinger ebben már a kezdetektől fogva tévedett. Mindig is így volt: "Aki rendelkezik gyártási kapacitással, nyersanyagokkal, élelmiszerrel, energiával (emberi és fosszilis) és egészséges pénzzel, az tudja megváltoztatni a világot". De Kissinger egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezeket a járulékos feltételeket, és az USA-t ehelyett a fegyveres dollárok globális "pókhálójának" létrehozására alapozta (ha hozzáérsz, a szankciós pókháló megmérgez). Ráadásul ez a rendszer megsokszorozódott azáltal, hogy a Wall Street csak az engedelmesek számára biztosította a hozzáférést az újonnan létrehozott pénzbilliókhoz.
Kissinger azonban Mackinderre utalva kidolgozta a "háromszögelés" doktrínáját: Az USA-nak arra kell törekednie, hogy vagy Oroszországgal vagy Kínával szövetségre lépjen, vagy pedig Kínával legyen, Oroszországgal szemben. De soha ne engedje, hogy Kína és Oroszország egyesüljön a Nyugat ellen. A szívföldnek mindig töredezettnek kell lennie.
Ezek a "szabályok" be vannak vésődve Washington mentális áramköreibe. Az őket alátámasztó elképzelések azonban ma már kevéssé érvényesek. A szárazföldi tömegű, militarizált államok (Ázsia szárazföldi része) kontra tengeri hatalmak (az atlantisták) aligha tükrözi a hatalom mai absztraktabb eszközeit.
A dollár-szféra például kétségtelenül az USA hatalmának egyik forrása (az államokra a dollárvásárlás és -tartás kényszerét kényszerítve) a Bretton Woods-i egyezmény és a petro-dollár megállapodások óta. Ez hatalmas szintetikus keresletet teremtett a dollár iránt, ami kezdetben jól működött Washington számára. De most már nem annyira.
Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen - nyomtassuk ki, és átkozottul kárhoztassuk magunkat a következményekkel. Adósság? Nem számít; nyomtassunk még egy kicsit többet. Washington túlzásba vitte (a politikai csábítás túl nagy volt).
Így a dollár "hegemóniája" a hatalom kivetítésének eszközéből az USA sebezhetőségének elsődleges forrásává vált. Egyszerűbben fogalmazva, Washington hatalmas dollár- és dolláradósság-túlkínálata a "dollárt" kifejezetten kétélű karddá változtatta; most már a Nyugat ellen vág. A nyugati termelési bázis elsorvadt és összezsugorodott, ami egy kétszintű, hatalmas egyenlőtlenségeket mutató amerikai társadalmat eredményezett.
A jelenlegi ukrajnai konfliktus rávilágított a hegemón hatalom hiányosságaira, amelyek kifejezetten az elhanyagolt gyártási bázisból fakadnak.
Ha Mackinder ma itt lenne, talán módosítania kellene a modelljét, különbséget téve a gazdaságpolitikák egy csoportján (a BRICS-vezette ázsiai, afrikai és globális déli blokk) "kívül" lévő föld és a "belül" lévő föld között: azaz a "part menti", adósságvezérelt, fogyasztói paradigmán belül.
A fentiekhez kapcsolódnak a túlzott fegyverkezés (azaz a "totális" pénzügyi "háború") konkrét költségei. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma több változatot is alkalmazott: adósság (először Nagy-Britannia háború utáni globális pozíciójának összeomlásához); fegyverként használt kamatlábak, hogy "lekaszabolja" a japán gazdasági csodát az 1980-as évek elején. Franciaország és a Nyugat háborút indított, hogy véget vessen Kadhafi pánafrikai szférára irányuló törekvéseinek, és a frank vagy a dollár helyett az arany dinárt használta. Aztán ott volt Oroszország példátlan szankcionálása, amely paradox módon az orosz gazdasági erő megújulását eredményezte, nem pedig pénzügyi összeomlást (ahogyan az várható volt).
Mégis, itt is láthatjuk a "szankciók kardjának" kétélűségét: A Wall Street Journal megjegyezte, hogy az európaiak szegényebbek lesznek - a zárlatok következtében, de pontosabban azáltal, hogy csatlakoztak Biden pénzügyi háború "projektjéhez", amelynek célja Oroszország térdre kényszerítése):
2008-ban az euróövezet és az Egyesült Államok bruttó hazai terméke (GDP) egyenértékű volt, a GDP-különbség most 80%-os. A brüsszeli székhelyű Európai Nemzetközi Politikai Gazdaságtani Központ (European Centre for International Political Economy) agytröszt közzétette az amerikai államok és az európai országok egy főre jutó GDP-jének rangsorát: Olaszország éppen csak megelőzi Mississippit, az 50 állam legszegényebbjét, míg Franciaország Idaho és Arkansas között van, a 48., illetve a 49. helyen. Németország nem menti az arcát: Oklahoma és Maine között helyezkedik el (38. és 39.). Az amerikai mediánbér jelenleg másfélszerese a franciaországinak.
Megérte-e az uniós vezetőknek jelzálogot tenni Európa jövőjére a Fehér Ház szolidaritása érdekében? A szankciós trükk amúgy sem vált be.
Nos ... az USA és az EU a Mackinder-féle geostratégiai "történet" új fordulatának közepén áll, amely arról szól, hogyan lehet megakadályozni egy egységes Szívföld kialakulását: Ez egy változatos tervrajz a japán tech-erősség "méretre vágásáról": Egyértelmű, hogy a "Plaza-megállapodás" (1985) eszköze, a kamatlábak manipulálása a "legyőzött" és engedelmes Japánnal szemben nem fog működni Kína esetében.