Előre is elnézést azért, hogy – főleg- Szíria kapcsán ide írok, de itt talán jobb helyen vannak a kapcsolódó „mellékes” kitérők.
Korábban – bár csak háromnak adtam számot – valójában négy opciót vázoltam fel. Hogy a félreértéseket elkerüljük, akkor számozzuk a lényegét:
1. Az USA felvonulása jobbra-balra csak elterelő művelet, mivel Moszkvára készül több irányból megelőző csapást mérni. Ez volt a hosszú menet a hozzászólásban.
2. Az USA életben hagyja Szíriát – Moszkva pedig fizet érte valamivel, valahol, valahogy. Moszkva olyan „gáláns” ajánlattal lepi meg az USA-t, hogy ezzel – vert alkupozícióban – kikönyörgi Asszad maradását dupla felárat fizetve érte.
3. Az USA nem alkudozik senkivel, tojik Putyin fejére is és megtámadja Damaszkuszt, Moszkva pedig behátrál és újabb geopolitikai vereséget szenved.
4. Az USA nem támad, a polgárháború vagy mi tovább folyik váltakozó sikerrel, de a lázadók további fokozatos gyengülésével.
És akkor némi kiegészítés ezekhez is, opciónként haladva:
1. Oroszország katonai támadástól tart, aminek a végcélja maga Oroszország. Moszkva attól fél, hogy olyan háborúba rángatják bele, ami többfrontossá válik és az ellenfelekkel szemben hagyományos háború esetén vereségre lenne ítélve. Moszkva számára ilyen esetben egy lehetőség maradt: atomtámadás. A hidegháború vége óta – azaz több mint két évtizede – gyakorlatilag ez az egyetlen fegyverrendszer, amire hatalmas pénzeket költöttek és fejlesztettek - néha több, néha kevesebb sikerrel - az maga a stratégiai atomarzenál volt. Ez viszont azt jelenti, hogy Moszkva számára egy háború gyakorlatilag vagy a világ pusztulását (atomháborút) vagy ezt elkerülendően kapitulációt jelenthet, semmi mást. Az orosz félelmek alapja ez a szituáció és ez a döntéskényszer: vereség vagy a bolygó pusztulása. Az orosz történelemről és mentalitásról sok rosszat el lehet mondani, de véleményem szerint a felvázolt helyzetben Moszkva lehet, hogy inkább a vereséget választaná.
2. A háttérben az USA egyezkedik Putyinnal Szíriáról. A tét többek között lehet az, hogy ha Ukrajnáról leszáll Moszkva, akkor Asszadra nem sikerül rábizonyítani semmit és nem lesz támadás. De kérhetnek mást is ÉK-tól kezdve Iránig bezáróan. Az opció létjogosultsága attól függ, hogy mennyit ér meg Moszkvának Asszad és Damaszkusz. Moszkva vajon mi olyat kínálhat Washington számára, amiért az USA megállítja az egész falkát? Nem akarnak majd Eurázsiai Uniót? Elfogadják a rakétavédelmet? Nem bratyiznak majd olyan nagyon Pekinggel? És még véletlenül sem haverkodnak semmiben Tokióval? Mindez együtt esetleg? Pluszban Putyin még a gatyáját is legyen kedves letolni.
3. Washington megtámadja Szíriát, Moszkva hangzatosan elítéli, de nem lép semmit. Ennél az opciónál azért közbeszúrnám Kína mély hallgatásának tényét. Kína nem áll nyíltan Moszkva mellé a szír kérdésben, aminek egyszerű az oka. A geopolitikailag nehezebb (vert) helyzetbe kerülő Moszkva sokkal „kezesbárányabb” stratégiai partner lehet Kína számára egy csomó kínai érdeket érintő kérdésben. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy ez milyen remek lehetőség Kínának – például a kazahsztáni befolyás esetében, ahol Peking legnagyobb riválisa Moszkva.
Ugyanakkor van egy másik vetülete is a dolognak, ez pedig a Nyugatot fogja érinteni. A török szándék és érdek csak látszólag esik egybe az USA vagy a brit-francia érdekekkel. Egy széthulló Szíria esetén az exszíriai kurdok egyesülhetnek az iraki Kurdisztánnal, ami Törökország újabb destabilizációját jelenti. A török elnök és vezetés helyzete Egyiptom kapcsán megingott, ahol a hadsereg eliminálta az iszlamista elnököt. Törökországban az elmúlt években a hadsereg vezérkarában Erdogan – enyhén kétesnek tekinthető módon – komoly tisztogatást végzett. Ha egy széteső Szíria miatt a török területek elszakadása fenyeget, akkor komoly az esély arra, hogy a török hadsereg átveszi az irányítást és beavatkozik. Mivel ez szinte garantált, így Erdogan – hatalmát féltve – a háború oldalára áll.
A franciák kijelentették, hogy készek akár – mint Líbiában – egymaguk is katonai akciót indítani. A gall kiskakas lelkesedésének az oka is prózai, többnyire a francia gazdaság állapotáról szól. Líbiában az újjáépítésben részt vevő cégek közel a fele kapásból francia. Párizs inkább annak örülne, ha az oroszokat ki tudnák rúgni Szíriából és lehetőleg sem az USA, sem a franciák unión belüli riválisai sem akarnának berendezkedni arrafelé. A nyugat katonai támadásának elhúzódása mögött a nyugati hatalmak közötti érdekkülönbségek állnak. Az már csak hab a tortán, hogy a szaúdiak illetve a többi olajállam is mozgásba lendült azért, hogy a regionális érdekeiket jobban érvényre tudják majd juttatni.
Az USA aggodalma a háborúval kapcsolatban – az előző aspektusok miatt – a meglévő szövetségesei közötti törés rémképe, ami az amúgy valóban csökkenő regionális amerikai befolyás szempontjából egy vis maior lenne. Bizonytalan az egyiptomi helyzet, bizonytalanná válhat a török helyzet, Irak non-stop katasztrófa – Izrael így katonai lépéskényszerbe kerül és lépni kénytelen. Ez nem érzelmi, hanem kőkemény katonai-stratégiai létkérdés. Bárhonnan is nézem a dolgot, mindenhonnan reálissá válhat az, hogy Izrael akár többfrontos háborúra kényszerül. Ez egy olyan pont lehet, ahol a további események kicsúszhatnak a nagyhatalmak irányítása alól, mégpedig végérvényesen.
4. Lásd előző pont, Washington húzná az időt. Szíria túl kockázatos vállalkozásnak tűnik, túl sok a buktatója. Az összecsődülő keselyűk kiabálva kérik Amerikát, hogy csapjon már oda, mert kellene nekik is már egy kis konc. A helyzet az, hogy a Közel-Keleten a nyugat-európai nagyhatalmak és az arab monarchiák csak akkor segítenek kiütni az oroszokat és a kínaiakat az USA-nak, ha megfelelő részesedést kapnak a majdani nyereségből. Az USA gyengülése nagyobb jatt kérésére sarkallja a jóval kisebb és katonailag jóval gyengébb szövetségeseit. Az persze nem baj, ha Amerika először elvégzi a „piszkos/nehéz” munkát – mint Líbiában – utána pedig előre engedi a kis barátait miközben az oroszokat blokkolja.
Ha végignézzük az opciókat, akkor mindenki eldöntheti, hogy véleménye szerint melyikre van a legnagyobb esély. Bármelyik is lesz a befutó, mindegyiknek további folyományai lesznek. A jelenlegi helyzetben már nincs jó megoldás: a helyzet permanensen nem fenntartható, mert Asszad nyerésre áll és ez véget vethet egyéb hatalmak regionális ambíciójának. A nyílt támadás ugyanakkor eszkalációhoz vezethet, mert a szomszédos és elvileg szövetséges térségbeli államok is egymás ellen fordulhatnak menet közben.
Hogyan lehetne „hozni is ajándékot meg nem is” – mint az ismert magyar népmesében? Az oroszok Tartuszt kiürítették, Lavrov pedig nem akar háborúzni senkivel.
Amire pedig senki sem gondol: Afganisztán és Irak után újabb háborúba lép az USA a Közel-Keleten, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ez az USA-nak lesz jó. Kinek jó az, ha Amerika újabb háborúba keveredik?
