Ha rakétatechnikáról van szó, akkor Ciolkovszkij, Kondratyuk, Cander, Koroljov, Keldis, Glusko, Barmin, Tyihonravov. Ha atomfizikáról, atomfegyverekről, akkor Kurcsatov, Cserenkov, Tamm, Kapica, Joffe, Harinton, Szaharov, Fjodorov, Alexandrov. Ha kémiáról, akkor Mengyelejev, Szemjonov. Ha egyéb fizikusok, akkor Landau, Ginzburg, Prohorov, Zsukovszkij, Baszov. Lehetne még hosszan sorolni. Ha mérnökök, akkor ott van az a csomó kiemelkedő egyéniség, akinek a nevét repülőgép, helikopter és hajtómű tervező irodák, valamint gép és hajtőmű típusok viselték.
Oroszországban és a Szovjetunióban soha nem a tudással volt a gond, hanem az ipari háttérrel. De e téren a szovjet időkben szó szerint rengeteg vérrel és verítékkel, gyors ütemben fejlődtek.
Ha volt elszigetelt, minden téren támadott ország, az pont a Szovjetunió volt a II. VH-ig. Na ők pont nem agyelszívásból fejlődtek, hanem saját erőből. A II. VH után persze ők is beszereztek egy csomó német tudóst, mint ahogy a többi győztes hatalom is. De még a II. VH után is a Szovjetunió messze inkább fejlődött saját erőből, mint a nyugat gazdagabb országai, élükön az USA-val. A ki lopott több tudást másoktól versenyben a szovjetek csak gyenge, futottak még kategóriás versenyzők voltak. A Szovjetunióban saját ötletekből, találmányokból, elméleti tudásból és gyakorlati, mérnöki tervezésből soha nem volt hiány. Az ipari megvalósítás korlátai volt mindig a szűk keresztmetszet.