2004-2005 között egy azóta már megszűnt csapágyboltban dolgoztam.
A sokféle normális vevő mellé bejártak az őrültek is.
Az egyik helikoptert akart építeni, amihez az alapot egy iskolai szék(!) és egy valahogy majd mögé applikált “valami jó nagy” csapágy adta.
Pont az, ami mögöttem a polcon hevert. Az szemre pont jó. Mondtam, hogy az több, mint százezer forint és nagy megmunkálóközpontok csapágyazása. Nem baj, adjam neki sokkal olcsóbban, nincs neki ennyi pénze. Nem adtam, mondtam neki, hogy helikopterhez amúgy sem lesz jó, de árában elviheti. Megsértődött, elment.
Hanem pár hét múlva visszajött, hogy adjam neki a legkisebb csapágyat. Mutattam a 608-ast, gördeszkába, porszívóba ez való.
Ne hülyéskedjek, neki ennél kisebb kell, mert rájött, hogy otthon a 100-as izzó (ami drága dolog ugye) hőjére ő akar egy turbinát tervezni, amivel annyi áramot fog majd csiholni, hogy a másik, 60-as izzó már arról fog menni! Micsoda ötlet! Ezt a csodaturbinát kéne neki megcsapágyazni. Javasoltam a gombostűt, meg valami papírforgót, mint olyat, bár azt se tartottam működőképes ötletnek.
Neki rendes csapágyat adjak!
Nem tudtam ilyet adni, elkezdett óbégatni, hogy miféle csapágybolt ez, mire az idősebb és a kretének kezelésében jártasabb kollegám kimentett, hogy záróra és húzzon el máshova.
Többet már nem jött vissza.
Valószínű, az egyik pályatársa akar most esőből erőművet csiholni.