1. A beruházással együtt az alternatív kitermelési lehetőségek (palaolaj, olajhomok) 85-100 dollárnál térülnek meg. A mélytengeri fúrások 70-120 dollár között. A kontinentális padok sekélyebb tengeri fúrásai és nehezen megközelíthető, távoli területek fúrásai 50-70 dollár között. Ugyanebbe a sávba tartoznak azon hagyományos mezők, amelyeknél viszonylag friss a beruházás, mert az utóbbi időben számottevően emelkedtek a költségek. Ilyen beruházásoknak, új kutaknak most épp nincs értelme. Viszont a meglévő kutak termelése folyamatosan csökken. Azaz már attól is csökkenne ilyen árszinten, középtávon a kitermelés, hogy a beruházásokat visszafogják.
2. A magas költségszintű, nagy hitelállománnyal rendelkező, kisebb tartalékkal bíró olajcégek egy része már most is kritikus helyzetben van. Ha egy cég bedől, akkor annak a kútjai attól függetlenül leállnak, hogy az adott kút közvetlen kitermelési költsége alacsonyabb az olajár - szállítási költségeknél.
3. A beruházási költségek nélküli kitermelési önköltség a legolcsóbb szaúdi kutaknál valóban 20 dollár alatt van, de ezek a kirívó példák. 50 dolláros árszintnél már a kitermelési kapacitások 5-10 %-nál a közvetlen önköltség sem térül meg, tehát tiszta veszteség működtetni a kutat. 20 dollárnál már a kitermelési kapacitások több, mint 2/3-a csak a változó költségeket nézve is veszteséget termelne.
4. ha nem csak a kitermelő cég profitját nézzük, hanem az ország adóbevételét is, akkor sokkal magasabb olajár a reális. Szaúd-Arábiának is 80-90 dollár kell az egyensúlyi költségvetéshez jó néhány nagy kitermelőnek 100 dollár feletti. Átmenetileg együtt lehet élni némi hiánnyal, de megfeleződött olajárral tartósan legfeljebb az oroszok bírják pont azért, mert a rubel is hasonló mértékben gyengült, azaz rubelben az olajár nem csökkent érdemben és a kitermelési költségek is legnagyobb részben rubelben jelentkeznek, illetve a költségvetés is abban készül. De meg kell nézni, hogy a többi nagy kitermelő Például az arabok) fizetőeszközei sokkal kisebb mértékben gyengültek, tehát az ő költségvetésüket szinte tompítatlanul éri a negatív hatás.
5. Nem csak olajcégek, hanem egész országok is fejre állhatnak az alacsony olajártól. Nyilván Szaúd-Arábia nem, mert nekik az oroszokét is bőven meghaladó, óriási tartalékaik vannak, de ez az ország megint csak a legkirívóbb példa. Ha az a kérdés, hogy a nagyobb exportőrök közül ki kerül először padlóra, akkor Irak. Náluk párhuzamosan fut az olajár esés hatása, a háború az ország északi részén és az erőltetett fegyverkezés. Irak a világ 3. legnagyobb exportőre. Szaúd-Arábiának nagy a szája a hatalmas tartalékai és alacsony kitermelési költsége mellett, de az újra káoszba süllyedő, szomszédos és fegyverekkel megpakolt Iraknak ők sem örülnének. Azután jön Venezuela az eleve ronda nagy deficitjével. Nekik az a szerencséjük, hogy kezelhetően alacsony az adósságuk. Utána jön Nigéria és Angola. Azután Irán és pár kisebb öböl menti arab ország. Ezek közül akár csak egy ország ideiglenes kiesése is pánikszerű áremelkedéshez vezethet.
6. Az egy téveszme, hogy Szaúd-Arábiának megéri kiszorítani az alternatív termelőket az alacsony olajárral. Az egyik probléma ezzel az elképzeléssel az, hogy Szaúd-Arábia nem növeli, csak szinten tartja a kitermelését, tehát számára többlet mennyiségként semmi sem jelentkezik bármilyen kiszorításból. A másik, hogy a palaolaj és olajhomok kitermelés a világ olajkínálatának 3 %-át teszi ki. 3 %-nyi kiszorítása a piacról hol éri meg, hogyan ellensúlyozza a bevétel 50 %-os csökkenését? Még a mélytengeri és nehezen megközelíthető fúrások kiszorításával is csak 5-10 % nyomható ki a piacról. Ehhez képest aránytalan az elszenvedett árcsökkenés. Mi jó van Szaúd-Arábiának abban, hogy megfelezte a bevételeit? A harmadik, hogy a pillanatnyilag kiszorított kitermelési kapacitások újra termelésbe állnak, ahogy visszaemelkedik az olajár. Tehát a kiszorítás csak átmeneti, csak arra az időszakra igaz, amíg egyébként is önmagát szívatja az a termelő, aki hozzájárul az ár alacsonyan tartásához.
