A mi veszteségeinknél voltak az elején komoly műszaki problémák is, pl. Iván rossz minőségű, a hajtómű-forgórész csapágyaira kokszosodó (ráégő) kenőolajat szállított, ami a legváratlanabb pillanatokban okozhatott hajtóműleállást. Mindezt olyan pilóták alatt, akik MiG-15/17-ről ültek át a 21-re, és rögtön egyedül kellett repülniük, mert az elején nem volt UTI-változat. A gép meg a korábbi tipusokhoz képest merült mint a balta, kétszeres volt a leszállósebessége is, tehát sokkal veszélyesebb volt vele leszállni, mert feleannyi idő volt a hibát felismerni és korrigálni. Kezdetben ehhez hozzájött az is, hogy a pilóták tartottak a gyors, kabintetővel együtt történő katapultálástól, mert elterjedt, hogy a Szu.-ban nem mindig működött a kabintetőt a katapultról leválasztó rendszer, és ebbe halt bele a pilóta. Nálunk meg többen is abba, hogy ez miatt katapultálás előtt inkább eldobták a kabintetőt, de ezzel időt - és magasságot - veszítettek, és így későn katapultáltak (azoknál az üléseknél még vizszintes repülésnél min 110m magasság kellett a sikeres kattintáshoz. A 21F-13-ban még robotpilóta sem volt, végig a pilótának kellett vezetni, és egy nehezebb feladatnál bizony mire eljött a leszállás, már nagyon ki lehetett fáradni, nem is mindig fizikailag, hanem mentálisan, és ekkor csökken a figyelem, a koncentrálóképesség. Az első kétüléses gépeken meg rettentő rossz volt a kilátás a hátsó kabinból előre, szóval leszállásnál hiába profi az oktató-pilóta, ha pont leszállásnál alig lát valamit. Később az újabb változatokon ezeket a problémákat orvosolták, a pilóták is már jobban bíztak az új KM-1M katapultokban.