A MAGYAR ÍJÁSZAT RÖVID TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE, I. RÉSZ
A CSODÁLATOS SZÁRNA LEGENDA
- A legtöbben Magyarországot egy rendes közép-európai országnak gondolják.
- Akkor csak ha nem nézünk mást, mint a felületet. Ám sok meglepetés éri az embert, többek között az is, hogy ezeknek az európaiak ősei Ázsiából származnak. Nagyon sok szál köti még ma is a magyarokat Ázsia különböző részeihez, mint például a feltűnő hasonlóságok a magyar folklór egyes aspektusai és Szibéria között; néhány főzési forma Magyarországon és Észak-Kína egyes részein szinte azonos; nyelvi kapcsolatok Török és Nyugat-szibériai egyéb népekkel és még sok mással.
A legszembetűnőbb hasonlóságok azonban a korai magyarság életmódjában (a magyarok így nevezik magukat), a hadi felszerelésben, a katonai taktikában és stratégiában, a politikai gondolkodásban és öltözködésben keresendők. Ezek feltűnő hasonlóságot mutatnak más sztyeppei népekkel, és sok fegyvernek és lófelszerelésnek van megfelelője Mongóliában, Észak-Kínában és Transoxániában, valamint Perzsiában. Hogy néhányat említsünk ezek közül a fegyverelemek közül: Az ívelt szablya; a magyar „keretes” nyereg; fém kengyelek, közép-ázsiai szabású ruházat; és katonai ügyességük alappillére, az ívelt összetett íj.
Az Íj:
Az ómagyar íj öt anyagból készült. Puhafa; halenyv (halenyv) nevű halenyvből készült ragasztó ; ín; szarv és csont. A magot úgy alakították ki, hogy illeszkedjen a markolathoz, két rugalmas " karok " vagy "kar", valamint két " szarvak " vagy "szarv" az íj végén. Egyes kutatások azt mutatják, hogy a fát először gőz hatására hajlították meg, ellenkező irányban azzal az iránnyal, amerre végül húzni fogják.
- Az íj hátsó részét inak erősítették meg. Ez vagy úgy történt, hogy az inakat a puhafa maghoz rétegezték, vagy kötegekbe ragasztották. (Korn�l Bakay IN: 3. R�g�szeti Barangol�sok Magyarorsz�gon. (‘Régészeti vándorlások Magyarországon’). ISBN 963 243 109 X). Az íj hajlítási pontjain, ahol az alapelemek összekapcsolódtak, volt néhány szíjba csavart inak is. Van némi érv afelől, hogy ezek láthatóak voltak-e vagy sem, valamint az is, hogy valójában öt különböző fadarab volt-e, vagy csak egy, vagyis maga a famag.
- Az inak nagy ruganyosságot adott a fa íjnak, így az öníjnál tovább húzható, és könnyebben is. Ennek kiegyensúlyozására a hasi oldalon szarv került, melynek nagy része valószínűleg a magyar hosszúszarvú "szürke" szarvasmarha őseitől származott. (Érdekes módon ezek az állatok szinte teljesen megegyeznek a híres indiai brahmin tehénnel.)
- A kürt merevséget adott az íjnak, és megakadályozta, hogy a húr (ideg), miután kilőtték a vesszőt túl messzire menjen előre, "íjhúr-csapást" okozva, és ezáltal kinetikus energiát pazaroljon. Ez az oka annak, hogy az ó- és középkori magyar íjászokat soha nem mutatják be kar- vagy kézvédelemmel.
- Végül a magyar íjba hat darab csont került. Ezek általában 2-4 milliméter vastagok és legfeljebb 30 centiméter (kb. egy láb) hosszúak voltak. Az inas és a szarvrétegre merőlegesen ragasztották a famagra. Kettőt használtak az íj úgynevezett "szarvának" fedezésére, kettőt a markolathoz, kettőt pedig az íj másik "szarvához" vagy végéhez. Ezeknek a csontdaraboknak a külső oldala általában sima volt, míg a fához ragasztandó oldalról ismert, hogy durván karcolták, hogy elősegítse a ragadást.
- Ezek a csontdarabok adták a régészeknek a támpontot az ómagyar íj felépítéséhez. Az íjat végül vékony anyag fedné, ami feltehetően idővel és helyen változott. Lehet kígyóbőr, vékony bőr vagy kéreg.
A végtermék valószínűleg így nézne ki: Csonttal borított fa markolata, esetleg színes bőr vagy kéreg szárai és fedetlen, látható csontvégek ("szarvak"). Folytatódik a kutatás az íjhúrokhoz használt anyagokkal kapcsolatban, de folyamatos a szájhagyomány, amely szerint a bél a fő alkotóelem.
Egy ilyen íj elkészítése a különféle anyagok „keményítése” miatt hosszú ideig – akár évekig – tartott. Az ómagyarok nagyra értékelték íjaikat, amelyek nemcsak a hadviselésben voltak fontosak számukra, hanem étrendjük vadászattal történő kiegészítésében is. Ez látható abból, hogy mennyire vigyáztak az íjra. Felfűzve az íjász bal oldaláról övre felakasztott puha bőr tegezbe, felfűzve, vagypedig szintén bal oldalon kemény-bőr és fém csípőtokban hordták.
- A vadászok vagy katonák feltehetően akkor viselnék a puha tegezzel a C-alakú íjat, amikor csak vadásztak az íjjal, míg a félig érő kemény bőrtokot kétségtelenül akkor hordták, ha csatára vagy kipirult vadakra számítanak.
- Két öv volt viselve, az egyikben a szablya (bal oldalon), egy díszes táska és esetleg egyéb holmik, míg a másik a bal oldalon a csatton az íj. A másik oldalon pedig egy tegzet tartottak. (5. Pad�nyi V.
Dentumagyaria, Editorial Transsylvania, Beunos Aires, 196? és 5.Wang Bian idézi
a www.silkroad.com , 1998.02.03.)
- A magyarok is vigyáztak a nyilaikra, speciális tegezbe helyezték őket,
amelyet az időjárás ellen el lehetett zárni. Ezt a jobb oldalon viselték, a nyílhegyek felfelé mutattak.
(( Ezt megkérdőjelezném?) Volt róla eszmecsere.)
A régi magyar és középkori művészeten a jobbkezes íjász jobb vállára ábrázolt rajzukból ítélve a nyilak általában körülbelül 75 centiméter hosszúak (30 hüvelyk). Természetesen ez csak közelítés lehet, mivel a nyilak hossza íjászonként eltérő lehet. A nyilak anyaga a feltételezések szerint fa vagy nád volt. A töredékeken hárs-, mogyoró- és nyírfát használtak (idézi Dr. Szollosy Gábor az 5. MIK-ben), és bár konkrét bizonyíték nincs, a szájhagyományok nádnyilakról beszélnek, amelyeket esetleg fával vagy csonttal erősítettek meg. A fletching meglehetősen hosszú lett volna, mint a hasonló ázsiai íjak, és van egy hagyomány, amely szerint a hunok sastollat használtak a fletchinghez.
- Dr. Szollosy ugyanebben a cikkben a neves kutató, Károly Cs. munkájára hivatkozik. Sebestyén a magyar nyílhegyeket szárasnak írja le, és általában a levél alakú nyílhegyek meglehetősen nagyok voltak. Egy tipikus magyar nyílhegy a szárral együtt 55-110 mm hosszú (2,1-4,29 hüvelyk) és 20-40 mm (0,78-1,56 hüvelyk) széles. Egy nyílhegy súlya 20-30 gramm, vagyis 0,72 és 1,08 uncia között volt.
Ez az összetett íj nem hiába volt a fő magyar fegyver. Egy lengyelországi rekord 300 méteres lövést jelez (Padányi), a kutatók pedig 70 font körüli átlagos vonósúlyt jeleznek.