A T-10-24-es, amivel 1982-ben Pugacsovval a pilótafülkéjében először tesztelték az előszárnyas kialakítást.
Ezzel a géppel az extra kacsaszárnynak a Szu-27-es manőverezőképességre gyakorolt kedvező hatásait vizsgálták. Hasonló gépek, illetve szélcsatorna modellek épültek Nyugaton is, az F-15-ös, F-16-os és F-18-as gépekből is. A kacsaszárny alkalmazása már 1977-ben, még a legelső T-10-es verzió első repülése előtt felmerült, hiszen akkor még a terv az volt, hogy a leendő gép a MiG-31-es Zaszlon radarjának egy változatát kapja, ami kb 200kg-al lesz nehezebb és ez a súlypontot előrevitte volna. Ez a radar végül időre nem készült el, de a fejlesztése nem állt le. 1983-ban indult a Barsz radar programja, ami a Szu-27M-ekbe került volna, de végül a Szu-30MKI-ba és ezek leszármazottaiba épült be.
Hanem a fenti T-10-24-es más miatt is érdekes. Ebből indult ki a T-10K, vagyis a Szu-27K/Szu-33-as, ahol a kacsaszárnnyal nem az orrnehézséget, hanem a hatalmas fékszárnyrendszer bólintó nyomatékát kompenzálták. És mellesleg itt is javult a gép manőverezőképessége.
Ha figyelmesen megnézzük a képet, akkor látszik, hogy a katapultülés beépítési szögét az F-16-oshoz hasonlóan 30 fokra hátradöntötték, ezt később a Szu-27M/Szu-35-ösök örökölték, de csak azok. Máshol, de még a 2003 utáni Szu-35BM/Sz gépeknél sem vették elő.
A másik pedig a kétrészessé átalakított lehajtható belépőél, ami a kilépőéli flaperonok fesztávjával egy vonalban került osztásra.
Ezt később egy Szu-27-es verzión se alkalmazták, de hasonló van az új MiG-29K-n és az abból kifejlesztett MiG-35-ösön.