Az Egyesült Államoknak „több esze” volt a kubai rakétaválság idején
K: Most említettél valamit, ami mindenkit megrémít a bolygón – egy nukleáris háború kilátását. Egy másik ijesztő kilátás az Oroszország és a NATO közötti katonai konfrontáció. Ez a két forgatókönyv sok tekintetben hasonló – valójában lehet, hogy egy és ugyanaz. Ön szerint fennáll a veszélye egy ilyen háború kitörésének? Összehasonlítanád a jelenlegi helyzetet a kubai rakétaválsággal, amikor is úgy tűnt, hogy a világ a szélén billeg? Akkoriban ezt a patthelyzetet „hidegháborúnak” neveztük. Hogyan nevezné Oroszország és a kollektív Nyugat közötti kapcsolatok jelenlegi állapotát?
V: Senki sem akar háborút. Az atomháború az emberi civilizáció létét fenyegeti. Ebben az értelemben igazuk van azoknak az elemzőknek, akik talán kissé cinikusan azt mondják, hogy a nukleáris fegyverek feltalálása rengeteg konfliktust akadályozott meg a 20. és 21. században. Ez igaz.
Tehát nyilvánvalóan mindig van veszély. Volt főparancsnokként jól ismerem a mértékét. Embereink tudják, hogy a NATO nukleáris fegyverei ebben az országban céloznak meg létesítményeket, robbanófejeink pedig európai és amerikai célpontokat céloznak meg. De ez az élet. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, és felelősségteljesen kell cselekednünk. Ilyen egyszerű az egész.
Olvass tovább
Az atomháború „a lehetőség határain belül van” – mondta az ENSZ vezetője
Ami a kubai rakétaválságot illeti, nyilvánvaló okokból személyes emlékeim nincsenek, csak a történelemkönyvekből tudok róla. De volt alkalmam beszélni az egyik tanúval, Fidel Castróval.
Ma egy másik valóságban élünk, egy másik világban. Nincs Szovjetunió, nincs Varsói Szerződés, sok illúzió elszállt.
Sok minden nincs már a helyén, de a kubai rakétaválság tanulságai akkoriban elég jól elsüllyedtek. Mindenkire kijózanító hatással volt, beleértve az USA, a NATO, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés vezetését is.
A világ akkoriban hidegháborút élt át, de most valahogy rosszabb a helyzet szerintem. Akkoriban ellenfeleink nem próbálták ilyen agresszíven forráspontra hozni a Szovjetunió helyzetét.
Igaz, lehet, hogy tetteik álcázva voltak, de egész iparágakra vagy mezőgazdaságra nem szabtak ki szankciókat, nem beszélve a személyi szankciókról.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy szankciókat vezessenek be Brezsnyev, Podgornij és Koszigin ellen. Persze megértették, hogy ennek semmi értelme, ahogy most is, de akkor legalább volt eszük, hogy ne csinálják.
Most mindenki kínos helyzetben van. Szankciókat vezettek be, de továbbra is kommunikálni kell, már csak azért is, hogy megelőzzenek mindenféle nemkívánatos következményt, beleértve az olyan szörnyűségeseket is, mint mondjuk egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus. Mintha mindenki szankció alatt állna, mindenki szerepelne valamilyen listán.
Obama elnökkel aláírtam a jól ismert START III-as szerződést, vagyis a Start Szerződést. Ezt a szerződést Putyin elnök és Biden elnök meghosszabbította. Miért teszi ezt ilyen kínossá? A szerződéseket aláírták, de a szankciós listán szereplő személyek tették. Ha az orosz vezetés felelőtlen lenne e tekintetben, akkor valószínűleg azt mondhatná: „Ha így bánik velünk, akkor ez az, viszlát.”
Létezik egy clausula rebus sic stantibus néven ismert jogi doktrína, amely azt jelenti, hogy a nemzetközi szerződések mindaddig érvényesek, amíg fennállnak azok a körülmények, amelyek létrejöttét eredményezték. Ezek a körülmények megszűntek. Ön többé nem bánik velünk hasonmásaként. Azok a személyek, akik aláírták a szerződést, rajta vannak a szankciók listáján. Talán ideje kilépni belőle? Csak arra próbálok rámutatni, hogy ezeknek a szankcióknak semmi értelme, abszurdak.
Ez nem így volt a hidegháború idején. És ez most valóság. Az Orosz Föderáció és a Nyugat, a szó tágabb értelmében vett angolszász civilizációja, az Egyesült Államok vezette kapcsolata valószínűleg rosszabb állapotban van, mint az 1960-as és 1970-es években. Ehhez nem fér kétség.
K: Most említettél valamit, ami mindenkit megrémít a bolygón – egy nukleáris háború kilátását. Egy másik ijesztő kilátás az Oroszország és a NATO közötti katonai konfrontáció. Ez a két forgatókönyv sok tekintetben hasonló – valójában lehet, hogy egy és ugyanaz. Ön szerint fennáll a veszélye egy ilyen háború kitörésének? Összehasonlítanád a jelenlegi helyzetet a kubai rakétaválsággal, amikor is úgy tűnt, hogy a világ a szélén billeg? Akkoriban ezt a patthelyzetet „hidegháborúnak” neveztük. Hogyan nevezné Oroszország és a kollektív Nyugat közötti kapcsolatok jelenlegi állapotát?
V: Senki sem akar háborút. Az atomháború az emberi civilizáció létét fenyegeti. Ebben az értelemben igazuk van azoknak az elemzőknek, akik talán kissé cinikusan azt mondják, hogy a nukleáris fegyverek feltalálása rengeteg konfliktust akadályozott meg a 20. és 21. században. Ez igaz.
Tehát nyilvánvalóan mindig van veszély. Volt főparancsnokként jól ismerem a mértékét. Embereink tudják, hogy a NATO nukleáris fegyverei ebben az országban céloznak meg létesítményeket, robbanófejeink pedig európai és amerikai célpontokat céloznak meg. De ez az élet. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, és felelősségteljesen kell cselekednünk. Ilyen egyszerű az egész.
Olvass tovább
Az atomháború „a lehetőség határain belül van” – mondta az ENSZ vezetője
Ami a kubai rakétaválságot illeti, nyilvánvaló okokból személyes emlékeim nincsenek, csak a történelemkönyvekből tudok róla. De volt alkalmam beszélni az egyik tanúval, Fidel Castróval.
Ma egy másik valóságban élünk, egy másik világban. Nincs Szovjetunió, nincs Varsói Szerződés, sok illúzió elszállt.
Sok minden nincs már a helyén, de a kubai rakétaválság tanulságai akkoriban elég jól elsüllyedtek. Mindenkire kijózanító hatással volt, beleértve az USA, a NATO, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés vezetését is.
A világ akkoriban hidegháborút élt át, de most valahogy rosszabb a helyzet szerintem. Akkoriban ellenfeleink nem próbálták ilyen agresszíven forráspontra hozni a Szovjetunió helyzetét.
Igaz, lehet, hogy tetteik álcázva voltak, de egész iparágakra vagy mezőgazdaságra nem szabtak ki szankciókat, nem beszélve a személyi szankciókról.
Senkinek sem jutott eszébe, hogy szankciókat vezessenek be Brezsnyev, Podgornij és Koszigin ellen. Persze megértették, hogy ennek semmi értelme, ahogy most is, de akkor legalább volt eszük, hogy ne csinálják.
Most mindenki kínos helyzetben van. Szankciókat vezettek be, de továbbra is kommunikálni kell, már csak azért is, hogy megelőzzenek mindenféle nemkívánatos következményt, beleértve az olyan szörnyűségeseket is, mint mondjuk egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus. Mintha mindenki szankció alatt állna, mindenki szerepelne valamilyen listán.
Obama elnökkel aláírtam a jól ismert START III-as szerződést, vagyis a Start Szerződést. Ezt a szerződést Putyin elnök és Biden elnök meghosszabbította. Miért teszi ezt ilyen kínossá? A szerződéseket aláírták, de a szankciós listán szereplő személyek tették. Ha az orosz vezetés felelőtlen lenne e tekintetben, akkor valószínűleg azt mondhatná: „Ha így bánik velünk, akkor ez az, viszlát.”
Létezik egy clausula rebus sic stantibus néven ismert jogi doktrína, amely azt jelenti, hogy a nemzetközi szerződések mindaddig érvényesek, amíg fennállnak azok a körülmények, amelyek létrejöttét eredményezték. Ezek a körülmények megszűntek. Ön többé nem bánik velünk hasonmásaként. Azok a személyek, akik aláírták a szerződést, rajta vannak a szankciók listáján. Talán ideje kilépni belőle? Csak arra próbálok rámutatni, hogy ezeknek a szankcióknak semmi értelme, abszurdak.
Ez nem így volt a hidegháború idején. És ez most valóság. Az Orosz Föderáció és a Nyugat, a szó tágabb értelmében vett angolszász civilizációja, az Egyesült Államok vezette kapcsolata valószínűleg rosszabb állapotban van, mint az 1960-as és 1970-es években. Ehhez nem fér kétség.
