A harckocsizó csapatok rendszerében a vezető kutató és tesztelő szervezet a kubinkai NIIBT gyakorlótér volt, amelynek az első háború utáni időszakban I.K. Romanov harckocsizó vezérőrnagy majd N.N. Alymov, N.V. Barykov és A.U. Tarasenko a harckocsimérnöki szolgálat vezérőrnagyai álltak az élén. A tesztterületen végzett kutatási és tesztelési munkák a megbízhatóság, a terepjáró képesség, az átlagsebesség és a páncélvédelem javítását, valamint a lövési pontosság növelésének módjait, a különféle típusú páncélozott járművek működésének és megbízhatóságának javítását célozták.
A lőtéri tesztekben fontos helyet foglaltak el a komplex tesztek, amelyek magukban foglalták a harckocsik, önjáró fegyverek, páncélozott szállítójárművek és egyéb páncélozott járművek futási, ballisztikai és speciális tesztelését. Az NIIBT lőtér a páncélos-minták átfogó vizsgálatát nem csak a vizsgálati helyszín körülményei között, hanem a csapatoknál, valamint a Szovjetunió különböző éghajlati övezeteiben is megszervezte. Vizsgálatokat végeztek a Pamír-hegység és a Transz-Kaukázus hegyvidékein, Közép-Ázsia forró éghajlatán, valamint az Északi-sarkvidék és az arktikus területek zord körülményei között is. A tesztekhez tengeri(óceáni) körülmények közötti vizsgálatok is tartoztak, amiket a Fekete-tengeren és a Finn-öbölben, valamint a nyugati katonai körzetekben, a Távol-Keleten és Transz-Bajkáliában végeztek. Emellett a NIIBT tesztpályáin zajlott a külföldi páncélozott járművek tesztelésére és itt került összegzésre a világ harckocsigyártásának tapasztalata.
1954-ben a Szovjetunió Minisztertanácsának és a Védelmi Minisztérium rendeletével összhangban a Moszkvai régióban, Bronznyi városában megalakult a Járműtechnikai kutató és teszt intézet. Az új fejlesztőközpontot a korábban létrehozott kerekes és lánctalpas tüzérségi vontatók és szállítóeszközök kutatóintézetei és az erőátviteli és futómű fejlesztésével foglalkozó intézetek összevonásával szerveztek meg. Az Intézet a különböző kerekes harcjárművek, úgy, mint kerekes gyalogsági szállítók, rakétatüzérségi járművek, valamint tüzérségi és ballisztikus rakéta szállító eszközök vontatóinak alvázfejlesztésének lett a zászlóshajója.
- A harci kerekes jármű alváza alatt a jármű karosszériájának azon részeit értjük, amelyek meghatározzák a mobilitás, a teherbírás és a jármű hasznos teher mutatóit, és lehetővé teszik járműcsalád létrehozását különféle célokra. Tartalmazza a testet (vagy a páncéltest tartó részét), a hajtóművet, a sebességváltót, a futóművet és az ezek működését biztosító különféle berendezéseket.
A Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. június 11-i rendeletével összhangban Leningrádban megkezdődött az Egyesített Harckocsitudományi és Diesel meghajtási Kutatóintézet (VNII-100) létrehozása. A tényleges munkát azonban csak 1949-ben tudták elkezdeni, így 1949. június 4-ét ünneplik az intézet alapításának napjaként, amelynek első igazgatóját Z. J Kotint nevezték ki, aki egyidejűleg a Leningrádi Kirov-gyár tervező irodáját is vezette. Az Intézet a kutatómunkával párhuzamosan fejlesztési munkát végzett, valamint az LKZ műhelyeivel együttműködve páncélozott járművek prototípusait is elkészítette.
A harckocsiipari népbiztosság 1945. októberi átszervezése kapcsán a páncélozott járművek és a hozzájuk tartozó alkatrészek gyártását a szövetséges népbiztosságra, 1946 áprilisától pedig a minisztériumokra bízták. (рансмаш, автотракторопром, тяжмаш и стройдормаш gondolom a felelős minisztériumok, de ennyire nem vagyok képben). A páncélozott járművek gyártását főként olyan vállalkozásoknál végezték, amelyek páncélozott fegyvereket és felszereléseket gyártottak a Vörös Hadsereg számára a Nagy Honvédő Háború idején. Békeidőben az ilyen gyárak száma 11-re csökkent, ugyanakkor nőtt a páncélozott járművek fejlesztésében részt vevő vállalkozások és szervezetek száma.
Az új idők előjeleként a Krasznoje Sormovo üzem (112. számú gyár) 1946 végén leállította a T-34-85 harckocsik gyártását. Tervezték az üzem átállítását T-54es harckocsik gyártására, azonban ez végül nem valósult meg, így az üzem 1953-ig lángszóró és parancsnoki harckocsik, valamint tűzoltó berendezések és OPVT rendszerek fejlesztésével foglalkozott. 1953 februárjában a 264-es számú üzemmel (Sztálingrádi Hajógyár) együtt rendeltetésszerű használatra visszaadták a Hajóépítő Ipari Minisztériumnak. A Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának 1945. október 14-i rendeletével az uráli nehézgépészeti üzemben Ordzhonikidze (A későbbi Uralmash) leállították az önjáró tüzérség gyártását, és az üzemet átirányították az olaj- és gázipari, bányászati, kohászati és nehézgépészeti berendezések fejlesztésére és gyártására. Ugyanakkor az 50. számú üzemben, amely az Uralmash üzem része volt, a tervezőirodát megtartották az önjáró tüzérség fejlesztésének további fenntartása érdekében. A lánctalpas páncélozott járművek gyártását a Gorkij Autógyárban leállították.
Megtartották viszont a közepes harckocsik gyártását a 183-as számú Nyizsnyij-tagii és a 174-es omszki gyárban (ráadásul az SzU-100 közepes önjáró löveg gyártását az utóbbiba helyezték át az Uralmashból). A nehézharckocsi gyártás szintén folytatódott a cseljabinszki ChKZ-ben.
A német megszállás alatt elpusztult a harkovi mozdonygyárat részben helyreállították a 2. Ukrán Front 4. számú harckocsijavító bázisaként. 1943 októberében a felújított üzem a 75. számot kapta. Az üzem dolgozói között a 183-as (Nyizsnyij tagii) és a 75-ös (Cseljabinszk) üzemekből kirendelt egykori harkoviták voltak. 1944 júliusában a 75-ös számú harkovi gyár visszakerült az NKTP rendszerébe, majd 1944 augusztusában a 38-as üzemet Kirovból Harkovba helyezték át (A dolgozók nagy részét a Kolomnai(kolomneskogoi?) mozdonygyár szakemberei tették ki), amely a helyreállított üzem része volt korábban.
Ugyanezen év novemberében a Kazahsztánból újra kivont, lángszórókat gyártó 222. számú üzem bekerült a 75. számú üzembe. A 75. számú üzemben mindenekelőtt kohászati üzemek beszerzései indultak meg, berendezések és szerszámgépek helyreállítása, korszerűsítése később történt meg. Az üzemet már 1944. november végén megbízták a T-44-es közepes harckocsi sorozatgyártásával, amely 1947-ig - a T-54-es közepes harckocsi sorozatgyártásának megszervezéséig - folytatódott.
Az LKZ területén 1944-ben, Leningrád blokádjának feloldása után létrehozott 100-as számú kísérleti üzem VNII-100-as (1966-tól - VNIITransmash) és az NKTP cseljabinszki 100-as kísérleti üzemévé alakították át. 1951. augusztus 4-től műhelyként a ChKZ szervezetének része lett. Ugyanezen év augusztusának végén a VNII-100-ból önálló egységként leválasztották a nehéz harckocsik speciális tervezőirodáját, az OKBT-t, amely a helyreállított LKZ harckocsigyártás részévé vált.
A sztálingrádi traktorgyár helyreállítása után (F.E. Dzerzsinszkijről elnevezett üzem) a harckocsigyártást nem szervezték meg újra a háború utáni első években. Az országnak ugyanis békés termékekre is szüksége volt így legalábbis a kezdetekben tényleg mezőgazdasági vontatókat és traktorokat gyártottak az üzemben. Azonban 1950. november 28-án a PT-76 könnyű kétéltű harckocsi sorozatgyártás megkezdésével párhuzamosan Speciális Tervezőirodát hoztak létre itt, így a nemzetgazdasági termékek mellett a páncélozott járművek sorozatgyártása is újra indult az üzemben.
