Harckocsik harctéri alkalmazása
- Téma indítója boki
- Indítva
-
Ha nem vagy kibékülve az alapértelmezettnek beállított sötét sablonnal, akkor a korábbi ígéretnek megfelelően bármikor átválthatsz a korábbi világos színekkel dolgozó kinézetre.
Ehhez görgess a lap aljára és a baloldalon keresd a HTKA Dark feliratú gombot. Kattints rá, majd a megnyíló ablakban válaszd a HTKA Light lehetőséget. Választásod a böngésződ elmenti cookie-ba, így amikor legközelebb érkezel ezt a műveletsort nem kell megismételned. -
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján házirendet kapott a topic.
Ezen témában - a fórumon rendhagyó módon - az oldal üzemeltetője saját álláspontja, meggyőződése alapján nem enged bizonyos véleményeket, mivel meglátása szerint az káros a járványhelyzet enyhítését célzó törekvésekre.
Kérünk, hogy a vírus veszélyességét kétségbe vonó, oltásellenes véleményed más platformon fejtsd ki. Nálunk ennek nincs helye. Az ilyen hozzászólásokért 1 alkalommal figyelmeztetés jár, majd folytatása esetén a témáról letiltás. Arra is kérünk, hogy a fórum más témáiba ne vigyétek át, mert azért viszont már a fórum egészéről letiltás járhat hosszabb-rövidebb időre.
-
Az elmúlt időszak tapasztalatai alapján frissített házirendet kapott a topic.
--- VÁLTOZÁS A MODERÁLÁSBAN ---
A források, hírek preferáltak. Azoknak, akik veszik a fáradságot és összegyűjtik ezeket a főként harcokkal, a háború jelenlegi állásával és haditechnika szempontjából érdekes híreket, (mindegy milyen oldali) forrásokkal alátámasztják és bonuszként legalább a címet egy google fordítóba berakják, azoknak ismételten köszönjük az áldozatos munkáját és további kitartást kívánunk nekik!
Ami nem a topik témájába vág vagy akár csak erősebb hangnemben is kerül megfogalmazásra, az valamilyen formában szankcionálva lesz
Minden olyan hozzászólásért ami nem hír, vagy szorosan a konfliktushoz kapcsolódó vélemény / elemzés azért instant 3 nap topic letiltás jár. Aki pedig ezzel trükközne és folytatná másik topicban annak 2 hónap fórum ban a jussa.
Döntően:
Das Panzerdetail - Ladeautomaten, Munition und Feuerleitanlagen
www.kotsch88.de
Home
Tankograd Announcement! The author has a book coming out! To commemorate 10 years of the Tankograd blog, I have written a new original boo...
thesovietarmourblog.blogspot.com
Igazából, még a tankogrodon is ír 850 és 800 métert vagy 1200 és 1300 métert ugyanarra az eszközre más típusban, de ha 3. oldalon néztem meg ott jó esetben nem egy 3. adat jelent meg. A nagyításnál ugyanez, van ahol 5-öt írnak van ahol meg 4,75-öt ugyanarra az eszközre. Eért írtam le, hogy mekkora nagyítashoz kb mekkora felismerési távolság tarsul, mert ez a lényeg.
Ok, holnapra végignézem az orosz forráslistám, mert szerintem pár anomáliára lesz válaszom.Döntően:
Das Panzerdetail - Ladeautomaten, Munition und Feuerleitanlagen
www.kotsch88.deEzen túlmenően ha valami anomáliát fedettem fel, akkor pedig google a barátom alapon keresgettem még.Home
Tankograd Announcement! The author has a book coming out! To commemorate 10 years of the Tankograd blog, I have written a new original boo...
Igazából, még a tankogrodon is ír 850 és 800 métert vagy 1200 és 1300 métert ugyanarra az eszközre más típusban, de ha 3. oldalon néztem meg ott jó esetben nem egy 3. adat jelent meg. A nagyításnál ugyanez, van ahol 5-öt írnak van ahol meg 4,75-öt ugyanarra az eszközre. Eért írtam le, hogy mekkora nagyítashoz kb mekkora felismerési távolság tarsul, mert ez a lényeg.
Most jó éjt!
1985-höz képest a hőkamera volt új, a szórt fény erősítéses éjjellátó viszont nem.
T-80U test carried out in full, at the same time obtained the following results for teplovizornomu Sight (Agave-2): (Hőkamera)
detection of targets - 6400 m;
classification purposes - 4600 m; At the level of villains
identification purposes - 2500 m.
By infrared imaging results were obtained: (Szórt fény+IR éjjellátó, TPN-3-49)
target detection - 1750 m;
classification purposes - 1500 m;.
identification purposes - 1500 m
Ezeket sima csillagfényes időben mérték. Borult éggel valamivel kevesebbet tud, holdfénynél sokkal többet.
Amiket te összeszedtél azok a legtöbb esetben a gyárilag garantált minimális értékek.
Általában hold fény mentes, enyhén borult éjszakára vonatkoznak. 0,003 LUX-os értéket tudott már a T-80B éjjellátója is! Ez ennek felel meg. Egy holdfényes éjszaka (a legtöbb az) 0.05-0.3 LUX. A hajlani és esti szürkület 3 LUX.
A görögök a tesztet sima csillagfényes, tiszta éjszakán végezték.
Na akkor elkezdem. Mert miután olvasgattam, egyre több minden jött elő.Döntően:
Das Panzerdetail - Ladeautomaten, Munition und Feuerleitanlagen
www.kotsch88.deEzen túlmenően ha valami anomáliát fedettem fel, akkor pedig google a barátom alapon keresgettem még.Home
Tankograd Announcement! The author has a book coming out! To commemorate 10 years of the Tankograd blog, I have written a new original boo...
Igazából, még a tankogrodon is ír 850 és 800 métert vagy 1200 és 1300 métert ugyanarra az eszközre más típusban, de ha 3. oldalon néztem meg ott jó esetben nem egy 3. adat jelent meg. A nagyításnál ugyanez, van ahol 5-öt írnak van ahol meg 4,75-öt ugyanarra az eszközre. Eért írtam le, hogy mekkora nagyítashoz kb mekkora felismerési távolság tarsul, mert ez a lényeg.
Előljáróban annyit, hogy miután a magyar szakirodalom a szovjet harckocsikkal kapcsolatban kb nem létezik, így minden egyes forrás elolvasása bővítette a dolgokat.
Ez sok lesz.
Nem ígérem, hogy gyors is. Mert pl, reggel óta próbálok forrást találni az 1V40-1 tűzvezérlő rendszerre, de kb beleütköztem abba, hogy körkörösen visszahivatkozott T-72B fejlesztés.
Másik gond a szovjet nevezéktan.
A T-72 B gyártása pl.: 1984ben kezdődött. Vagy nem. Mert akkoriban gyártottak T-72 B páncélelrendezésű járműveket, amire hivatkoznak T-72 AB, T-72B1 és T-72A vagy T-72 B címszóval is. De biztos, hogy nem ugyanaz, mint a T-72B mondjuk azt, széria változata.
Mindenesetre ez később jön elő.
Első körben némi alapok a szovjet harckocsi fejlesztés ipari hátteréhez.
Előre szólok marha száraz lesz.
náci Németország és az imperialista Japán 1945-ös veresége után a szovjet nép hozzálátott a háború alatt lerombolt nemzetgazdaság helyreállításához. A békés építkezés a Szovjetunióban olyan összetett nemzetközi helyzetben zajlott, melyben agresszív katonai tömbök jöttek létre, elsősorban a Szovjetunió ellen. Ezért a nemzetgazdaság helyreállításával és fejlesztésével egyidejűleg az ország védelmi képességének megerősítésére és a szovjet hadsereg harci erejének folyamatos növelésére volt szükség. A szovjet hadvezetés kiemelt figyelmet szentelt a harckocsi csapatoknak, mint a szárazföldi erők fő ütőerejének, mivel a harckocsik továbbra is a harci műveletek végrehajtásának leghatékonyabb eszközei maradtak a modern hadviselésben.
A Nagy Honvédő Háború után a szovjet tankokat nagy számban gyártották és folyamatosan fejlesztették. A háború utáni első két évtizedben még mindig a Szovjetunió rendelkezett a világ legnagyobb harckocsizó erejével, és a katonai attasék szerint a moszkvai Vörös téren bemutatott katonai parádék voltak az inspirálói, és a mércéje a külföldi harckocsik fejlesztésének.
A harckocsik fejlesztésével egyidejűleg más csapatok számára is folyt a belföldi páncélozott harcjárművek létrehozása. Tekintettel arra, hogy a hazai páncélozott járművek alapját, mint korábban, a harckocsik képezték, a páncélozott járművek fejlődésének két korszakát különböztethetjük meg a huszadik század második felében. Az első időszak a második világháború végétől az 1960-as évek közepén a T-64-es közepes harckocsi hadsereg általi rendszeresítéséig terjedő időszakot öleli fel, ami a T64A az első univerzális harckocsi (MBT) elődjének tekinthető. Külön kiemelendő még az ugyanekkor elfogadott BMP1 is, mint a fejlesztési irányok megváltozásának indikátora. A második időszakba az 1960-as évek közepétől származó fejlesztések tartoznak. nagyjából a század végéig. Ezzel összhangban, azokban az országokban is, ahol saját harckocsi fejlesztés és gyártás folyt megkülönböztetik az első és második generációs harckocsikat.
A háború utáni első időszak elején a szovjet hadsereg továbbra is azokkal a harckocsikkal és önjáró tüzérségi lövegekkel volt felfegyverezve, amelyeket a Nagy Honvédő Háború során hoztak létre. Ezek a KV-1, KV-1Sz, KV-85, ISz-1, ISz-2, ISz-3 nehéz harckocsik és az SzU-152, ISzU-152 és ISzU-122 nehéz önjáró lövegek voltak. A legnagyobb számban azonban a T-34-76, T-34-85, T-44 közepes harckocsik és a T-34 alvázon alapuló önjáró fegyverek a SzU-122, SzU-85 és SzU-100 szolgált a hadseregben. Annak ellenére, hogy a könnyű harckocsik gyártását 1944 óta leállították, a hadsereg jelentős számú könnyű harckocsival rendelkezett T-40S, T-60, T-70 (T-70M) és különösen az SU-76M könnyű önjáró lövegekkel. A háború utáni első években folytatódott a T-34-85, T-44, ISz-3 harckocsik és SzU-100 önjáró lövegek gyártása.
A vizsgált időszakban a szovjet hadsereg a háború utáni első generációs harckocsikat vette át és sorozatban gyártotta. Ezek az: ISz-4 és T-10 nehéz harckocsik, T-54, T-55 és T-62 közepes harckocsik, PT-76 könnyű kétéltű harckocsi és azok különböző változatai. Az 1960-as évek közepére a szovjet hadsereg harckocsizó ereje, amelynek alapját a Nagy Honvédő Háború utolsó éveiben a közepes harckocsik képezték több mint duplájára nőtt. A harckocsikon kívül páncélozott szállító járműveket, önjáró lövegeket, páncélvadász, és és tüzérségi rakétarendszereket, harci, műszaki és logisztikai támogatást szolgáló páncélozott járműveket is gyártottak.(Az újonnan kifejlesztett vagy korszerűsített fegyverek és katonai felszerelések átvétele egy tesztsorozat eredménye alapján történt a Védelmi Minisztérium illetékes tisztségviselőinek utasítására, hogy azokat a fegyveres erők rendszeresített eszközei közé sorolják. az állam. A külföldi hadseregekben a fegyver prototípusok akkor minősültek szolgálatra elfogadottnak, ha a katonai vezetés jóváhagyta azokat tömeggyártásra vagy vásárlásra)
A háború utáni hazai páncélozott járművek fejlődését számos tényező befolyásolta, amelyek közül a legfontosabbak az állam gazdasági ereje, a kutatóbázis állapota, az ország vezetésének nézete a jövő háború természetéről, doktrínák és a fegyveres harc módszerei, valamint a katonai ágak állapota és fejlődése.A háború utáni első két évtizedet a tudomány és a technika jelentős fejlődése jellemezte a Szovjetunióban. Ennek bizonyítékai voltak az atomenergia békés és katonai célú felhasználása, az első űrutazás, az elektronikus számítógépek széles körű elterjedése a nemzetgazdaságban, valamint a rádióelektronika és az automatizálás sikerei. A nukleáris töltetű ballisztikus rakétafegyverek megjelenése forradalmasította a hadviselést, ami nagy hatással volt a szovjet hadsereg fegyvereinek és katonai felszereléseinek fejlesztésére általában, de különösen fontos tervezési elvet jelentett a harckocsik esetében. Az összes harci lánctalpas és kerekes jármű közül a harckocsi bizonyult a leginkább alkalmasnak a tömegpusztító fegyverek használatának körülményei között végzett műveletekre. A háború utáni első generációs szovjet harckocsikon alkalmazott nukleáris robbanás elleni védelmi rendszer (PAZ) megvédte a legénységet és a járműben lévő berendezéseket a robbanás lökéshullámának hatásaitól a jármű páncélozott szerkezete miatt. A harckocsi test, a torony, valamint a kűzdőtér belső részeit a sugárzással szemben sugárzásálló borítással, a radioaktív por behatolásától, amikor a harckocsi radioaktívan szennyezett területeken halad át - a feltöltő folyamatos tisztított levegővel való ellátása miatt szűrt levegővel míg a kűzdőtér belsejiben túlnyomás létrehozásával védekeztek. A harckocsi belsejébe a vegyi hadviselésből és a radioaktív anyagokból származó levegő szűrése ekkor még hiányzott.
A háború utáni első időszakban a szovjet harckocsigyártás jelentős haladást ért el, többek között a világon először hoztak létre nukleáris védelemmel ellátott harckocsikat, és továbbra is magabiztosan töltötte be vezető pozícióit a világ páncélos fejlesztésében.
A II. Világháború tapasztalatai, az elvégzett speciális kutatómunka és a végrehajtott hadgyakorlatok eredményei alapján a létező modelleket továbbfejlesztették, valamint új könnyű, közepes és nehéz harckocsikat hoztak létre. A szovjet hadsereg felszerelésére a Szovjetunióban először szervezték meg a hazai önjáró légvédelmi és tüzérségi harcjárművek, lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek, páncélozott felderítő és járőr járművek, valamint önjáró páncéltörő rakétarendszerek tömeggyártását. Végül az alapvető különbség a szárazföldi erők háború utáni fejlődése és a korábbi időszakok között a rakétacsapatok
harcjárműveinek, valamint a tüzérségi, harci, műszaki és logisztikai támogató járműveknek a megalkotása volt, általában harckocsi alvázon.
Az 1960-as évek közepén kormányhatározat született a nehéz harckocsik fejlesztésének és gyártásának leállításáról, és egy közepes harckocsi tervein alapuló fő harckocsi létrehozásáról. Emiatt a harckocsikat nem harci súlyuk, hanem rendeltetésük szerint kellett volna besorolni. A közepes és nehéz harckocsik helyett
egy univerzális harckocsit terveztek, és a könnyű harckocsik helyett - felderítőt. Nagy figyelmet fordítottak az irányított és nem irányított rakétafegyverrel rendelkező harckocsik fejlesztésére, és folytatódott a lángszórós harckocsik fejlesztése is.
A háború során kiderült, hogy a páncélozott járművek harcjárműként nem elég hatékonyak, ezért a háború utáni években gyártásuk leállt. Ugyanakkor a gépkocsizó lövész alakulatok, amelyek a harckocsi és a gépesített alakulatok részét képezte, általában autóval szállították. Ez még gyenge ellenséges tűz hatására sem biztosította a gépkocsizó lövészek szükséges manőverezőképességét a harctéren, mivel idő előtt le kellett szállniuk a járművekről. Ezenkívül az autók akadályozták a manőverezést, amikor elhagyták az ellenséges tűzvonalat, ezen felül a gépkocsizó gyalogságot és a vontatott (fogatolt?) tüzérséget az utakhoz kötötték. Ezért a gépesített egységek szállításához és kísérő ágyúinak vontatásához nagy manőverező képességű és lövedékálló védelemmel rendelkező páncélozott szállító járművekre volt szükség.
A háború után a hazai lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek tömegesen kezdtek bekerülni a hadseregbe.
A BTR-50P kétéltű lánctalpas páncélozott szállítójárműveket a PT-76 könnyű kétéltű harckocsi és annak modernizált változata, a PT-76B alapján fejlesztették ki. Lánctalpas páncélozott személyszállítóként az eredeti alapon megalkotott és a harkovi traktorgyárban sorozatgyártott MT-LB többcélú könnyű páncélozott szállítójármű is használható volt.
Az első hazai kerekes BTR-40 és BTR-152 páncélozott szállító járművek már korábban sorozatban gyártott terepjárók alkatrészei és szerelvényei alapján készültek, néhány akkori külföldi páncélozott szállító járművekben megvalósított műszaki megoldással. Ezeknek a hazai páncélozott szállító járműveknek mindegyike több módosítást is tartalmazott, de egyik sem volt úszóképes. 1960-ban a BTR-40 és BTR-152 páncélozott szállító járműveket felváltották a BTR-60P úszó kerekes páncélozott szállító harcjárművek (PSZH), amelyek teljesen új tervezésűek voltak. Ezektől a géptől kezdve a kerekes páncélozott személyszállító járművek továbbfejlesztése a Szovjetunióban a maga útján haladt.
A lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek elsősorban a gépesített lövészek hadszíntérre szállítására szolgáltak, így kezdetben nem volt páncélozott teknőjük, ami az 1956-os magyarországi események után, valamint a hadászati és harcászati atomfegyverek elterjedése miatt megváltozott.
A könnyű páncéltörő fegyverek megjelenése a külföldi hadseregekben nagyon megnövelte a harckocsik és a gyalogság közötti együttműködés jelentőségét a harctereken. Olyan páncélozott járművek létrehozására volt szükség, amelyek lehetővé tették, hogy a motorizált egységek a harckocsikkal azonos sebességgel haladhassanak, és velük együttműködve harcoljanak, egyedi kézi lőfegyverekkel és járműfegyverekkel megsemmisítsék a könnyű páncéltörő fegyvereket. A Szovjetunióban először hozták létre a szárazföldi erők új típusú páncélozott járművét, az úgynevezett gyalogsági harcjárművet (BMP).
Az 1960-as évek elején azonos fegyverzet- és páncélvédelemmel ellátott, de eltérő felépítésű, különböző erőátviteli rendszerrel és futóműtípussal szerelt kísérleti gyalogsági harcjárművek prototípusait gyártották és tesztelték: lánctalpas, lánctalpas kerekes, kerekes-féllánctalpas és kerekes kivitelben Végül, 1966-ban, a szovjet hadsereg felszerelésére kiírt verseny után elfogadták a BMP-1 lánctalpas gyalogsági harcjárművet. Külföldön csak két évvel később jelentek meg az első hasonló kategóriás járművek.
Szinte egyidejűleg a BMP fejlesztésével a Szovjetunióban megkezdődött egy légiszállítású harcjármű létrehozása, amelyet később a BMD-1 név alatt fogadtak el, és 1968-tól kezdtek rendszeresíteni a légierőben.
Ez azt jelenti, hogy a világon először a Szovjetunióban fejlesztették ki, hozták létre és tesztelték a gyalogsági, és a légiszállítású harcjárműveket, amelyek a szárazföldi és légierő alapvetően új típusú páncélozott fegyverei lettek. Ezekben az években a Szovjetunióban kutatás-fejlesztés folyt légpárnás páncélozott harcjárművek és tagolt (csuklós, tagolt, az eredeti szó, esetleg csiga, de alapvetően a nyergesvontatóra használja a nyelv ugyanezt a kifejezést, így lehet még vontató is) járművek létrehozására.
Tüzérségi, páncéltörő, légvédelmi és légideszant berendezéseket, valamint egyes páncélozott járművekre telepített rakétarendszereket harckocsik és páncélozott szállítókocsik módosításával, vagy speciálisan erre tervezett alvázokon hoztak létre. Lényegében a Szovjetunióban ebben az időszakban megszűnt a páncélvadászok és rohamlövegek fejlesztése, amik a világháború idején terjedtek el. Az önjáró lövegek, amik a harckocsikéval megegyező manőverezőképességgel rendelkeznek, de erősebb tüzérségi löveget hordoztak, a harckocsik és a gyalogság tüzérségi kíséretének nélkülözhetetlen eszközei voltak. Azonban a fegyvernem főfegyverének nem forgó páncélozott lövegpajzsba történő felszerelése megfosztotta az önjáró fegyvereket a körkörös tűz kiváltás lehetőségétől, ami megnehezítette a célzás folyamatát. Ezenkívül a géppuskák hiánya csökkentette a legénység önvédelmi képességét, különösen az egyéni páncéltörő fegyverekkel felszerelt gyalogosok ellen. Ezért a csatában az önjáró fegyvereket harckocsikkal és gyalogsággal kellett kiváltani.
Az első hazai kerekes BTR-40 és BTR-152 páncélozott szállító járművek már korábban sorozatban gyártott terepjárók alkatrészei és szerelvényei alapján készültek, néhány akkori külföldi páncélozott szállító járművekben megvalósított műszaki megoldással. Ezeknek a hazai páncélozott szállító járműveknek mindegyike több módosítást is tartalmazott, de egyik sem volt úszóképes. 1960-ban a BTR-40 és BTR-152 páncélozott szállító járműveket felváltották a BTR-60P úszó kerekes páncélozott szállító harcjárművek (PSZH), amelyek teljesen új tervezésűek voltak. Ezektől a géptől kezdve a kerekes páncélozott személyszállító járművek továbbfejlesztése a Szovjetunióban a maga útján haladt.
A lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek elsősorban a gépesített lövészek hadszíntérre szállítására szolgáltak, így kezdetben nem volt páncélozott teknőjük, ami az 1956-os magyarországi események után, valamint a hadászati és harcászati atomfegyverek elterjedése miatt megváltozott.
A könnyű páncéltörő fegyverek megjelenése a külföldi hadseregekben nagyon megnövelte a harckocsik és a gyalogság közötti együttműködés jelentőségét a harctereken. Olyan páncélozott járművek létrehozására volt szükség, amelyek lehetővé tették, hogy a motorizált egységek a harckocsikkal azonos sebességgel haladhassanak, és velük együttműködve harcoljanak, egyedi kézi lőfegyverekkel és járműfegyverekkel megsemmisítsék a könnyű páncéltörő fegyvereket. A Szovjetunióban először hozták létre a szárazföldi erők új típusú páncélozott járművét, az úgynevezett gyalogsági harcjárművet (BMP).
Az 1960-as évek elején azonos fegyverzet- és páncélvédelemmel ellátott, de eltérő felépítésű, különböző erőátviteli rendszerrel és futóműtípussal szerelt kísérleti gyalogsági harcjárművek prototípusait gyártották és tesztelték: lánctalpas, lánctalpas kerekes, kerekes-féllánctalpas és kerekes kivitelben Végül, 1966-ban, a szovjet hadsereg felszerelésére kiírt verseny után elfogadták a BMP-1 lánctalpas gyalogsági harcjárművet. Külföldön csak két évvel később jelentek meg az első hasonló kategóriás járművek.
Szinte egyidejűleg a BMP fejlesztésével a Szovjetunióban megkezdődött egy légiszállítású harcjármű létrehozása, amelyet később a BMD-1 név alatt fogadtak el, és 1968-tól kezdtek rendszeresíteni a légierőben.
Ez azt jelenti, hogy a világon először a Szovjetunióban fejlesztették ki, hozták létre és tesztelték a gyalogsági, és a légiszállítású harcjárműveket, amelyek a szárazföldi és légierő alapvetően új típusú páncélozott fegyverei lettek. Ezekben az években a Szovjetunióban kutatás-fejlesztés folyt légpárnás páncélozott harcjárművek és tagolt (csuklós, tagolt, az eredeti szó, esetleg csiga, de alapvetően a nyergesvontatóra használja a nyelv ugyanezt a kifejezést, így lehet még vontató is) járművek létrehozására.
Tüzérségi, páncéltörő, légvédelmi és légideszant berendezéseket, valamint egyes páncélozott járművekre telepített rakétarendszereket harckocsik és páncélozott szállítókocsik módosításával, vagy speciálisan erre tervezett alvázokon hoztak létre. Lényegében a Szovjetunióban ebben az időszakban megszűnt a páncélvadászok és rohamlövegek fejlesztése, amik a világháború idején terjedtek el. Az önjáró lövegek, amik a harckocsikéval megegyező manőverezőképességgel rendelkeznek, de erősebb tüzérségi löveget hordoztak, a harckocsik és a gyalogság tüzérségi kíséretének nélkülözhetetlen eszközei voltak. Azonban a fegyvernem főfegyverének nem forgó páncélozott lövegpajzsba történő felszerelése megfosztotta az önjáró fegyvereket a körkörös tűz kiváltás lehetőségétől, ami megnehezítette a célzás folyamatát. Ezenkívül a géppuskák hiánya csökkentette a legénység önvédelmi képességét, különösen az egyéni páncéltörő fegyverekkel felszerelt gyalogosok ellen. Ezért a csatában az önjáró fegyvereket harckocsikkal és gyalogsággal kellett kiváltani.
A háború után mindössze három páncéltörő önjáró járművet fogadtak el és
gyártottak sorozatban (SzU-122, amelyet a T-54 harckocsi alapjain fejlesztettek ki a szárazföldi erők számára, valamint ASzU-57 és SzU- 85, amelyet a légideszant erők számára fejlesztettek). A páncéltörő önjáró lövegekkel (páncélvadászok, rohamlövegek) kapcsolatos munka leállítása a hatékony és sokkal olcsóbb páncéltörő rakétarendszerek IPTR (irányított páncéltörő rakéták, nyugati terminológiában ATGM, a fordító a magyar nyelv iránti tiszteletből továbbra is az IPTR rövidítést fogja használni) megjelenésével függött össze.
A páncéltörő önjáró lövegek – gyakorlatilag torony nélküli harckocsik – megalkotása helyett az illetékes tervezőirodák minden erőfeszítése olyan tüzérségi harcjárművek fejlesztésére összpontosult, amelyek zárt lőállásokbólkerült a Szu-100as önjáró löveg. Ennek a járműnek a hajtásláncát, a sebességváltó egységeit és a futómű alkatrészeit ezt követően a későbbi fejlesztések úgy mint, az 2Sz3 "Akácia", 152 mm-es önjáró löveg a 2Sz5 "Jácint", 420 mm-es önjáró tarack, a 2S4 "Tulipán" önjáró aknavető, valamint a 2K11 Krug légvédelmi rakétarendszer és a GMZ lánctalpas aknarakó járműveinél felhasználták a tervezésnél és a sorozatgyártásnál is. koncentrált tüzet vezettek. A tüzérségi harcjárművek fejlesztésének ezen a területén a Szovjetunió lemaradt az USA mögött. Ezek a lövedék álló páncélvédelemmel ellátott járművek szervezetileg a tüzérségi egységek részét képezték, és tüzérségi támogatást szolgáltak a lövész, gépesített és harckocsi egységek és alakulatok harcában.
A leningrádi Kirov gyárban a T-10 nehéz harckocsi elemeinek és alvázának felhasználásával egy különleges erejű önjáró
tüzérségi berendezést gyártottak - 406,4 mm-es SzM-54 "Kondenzátor" tarackágyúkat("objekt 271"). Hasonló alapokra épült az "Oka" ("objekt 273 ") 420 mm-es önjáró aknavető is, ami képes volt nukleáris lövedékek kilövésére is. A hadműveleti-taktikai föld-föld rakétákkal ellátott önjáró rakéta fegyverzet alvázának létrehozásakor az ISzU-152 és a T-10 nehéz harckocsi szolgáltatta az alapot.
A háború utáni első időszakban a csapatok megkezdték a BRDM, majd a BRDM-2 kerekes páncélozott felderítő és járőr járművek, valamint egyéb páncélozott lánctalpas és kerekes járműveket rendszeresítését harci, műszaki és logisztikai
támogatás céljából. Megszervezték a lánctalpas (BTR-50PU) és kerekes (R-145BM "csajka") parancsnoki és irányító járművek, hídvető járművek, lánctalpas aknarakók, valamint a harckocsikhoz kapcsolódó műszaki és mentő egységek sorozatgyártását: A tervezőasztalon, és a csapatoknál megjelentek a speciális célú egységek is, tolólapáttal, hóekével, valamint vízi bevetésekhez szükséges felszerelésekkel.
Ebben az időben a T-34-T (a T-34 harckocsi alvázon), a BTSz-2 (a T-54 alvázán), a BTT-1 és a BTT-1T (rohamlöveg/páncélvadász alvázú) műszaki mentő járműveket fejlesztették ki és rendszeresítették a hadsereg kötelékében. Ezen kívül elkészült és a csapatoknál szolgálatba állt az AT-P könnyű félpáncélozott tüzérségi vontató és az MT-LB könnyű páncélozott többcélú szállító jármű. A páncélozott járművek javítása során végzett összeszerelési és szétszerelési munkák elvégzésére, valamint a be- és kirakodási műveletek megkönnyítésére az SzPK-5 darus (SzPK5 / 10) és a KT-15 vontató járművet hoztak létre a T-34es harckocsi alvázára felépítve.
Az 1960-as évek közepén a gyártott harckocsik számát tekintve a Szovjetunió még mindig megelőzte bármelyik külföldi államot, bár a háború utáni első időszakban jelentős változások mentek végbe a külföldi harckocsigyártásban a világháború időszakához képest. Ausztria, Svájc és Hollandia csatlakozott a páncélozott fegyvereket, különösen a saját tervezésű harckocsikat gyártó külföldi országokhoz (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Svédország, Japán és Kanada). Franciaországban, Németországban és Japánban az Egyesült Államok segítségével új alapokon élesztették fel a harckocsigyártást, míg Svájcban, Ausztriában és Hollandiában még csak kialakulóban volt a páncélos fegyvernem. A háború utáni első időszakban Csehszlovákia, Olaszország, Magyarország és Lengyelország kiesett azon országok sorából, amelyek a háború előtti vagy háborús időszakban saját tervezésű harckocsikat gyártottak. A külföldi harckocsigyártás vezető pozícióját az Egyesült Államok foglalta el.
A külföldi harckocsik osztályzása az akkor elfogadott besorolás szerint a főfegyver kalibere szerint a következő volt: Az M41 (USA) és AMX-13 (Franciaország) úgynevezett könnyűágyús harckocsik, amelyek 76,2 mm-es, ill. 75 mm-es ágyúkat, közepes ágyús M-48 (USA) és "Centurion" (Nagy-Britannia) harckocsik, 90 mm-es és 83,4 mm-es ágyúkat, míg a nehéz harckocsik M103 (USA) és "Conqueror" (UK) 120 mm-es ágyúkat hordoztak. Ezeknek a harckocsiknak mindegyikének volt másodlagos géppuska fegyvere.(nem teljesen világos, hogy ez a szovjet besorolás volt, vagy a nyugati besorolás tényleg ez alapján képzelték el)
Az 1945-65-ig terjedő időszakban a szovjet nehéz és közepes harckocsik a harci és műszaki jellemzők főbb mutatóiban meghaladták az azonos típusú külföldi modelleket. A szovjet tervezők messze megelőzték a külföldi szakértőket a nagy teljesítményű sima csövű lövegek, az ABV rendszerek és a víz alatti átkeléshez szükséges felszerelések (OPVT) harckocsikon való rendszeresítésében. Ekkorra már megkezdődött a kutatómunka a kombinált (szendvics) páncélkazetták fejlesztésére, amelyek megvédték a harckocsik páncéltestét és tornyának elülső részét az ellenséges irányított páncéltörő rakétáktól, valamint kutatásokat folytattak a kumulatív töltetek elterjedésének ellensúlyozására, dinamikus és aktív védelemi rendszerek fejlesztésével.
(- OPVT - egy speciális felszerelés a víz alatti átkelésekhez, amely eltávolítható és állandóan beszerelt tömítésekből, valamint olyan eszközökből áll, amelyek biztosítják a test és a torony tömítését, valamint a meghajtóművek működését, vízalatti átkelésekor.
A PT-76 (PT-76B) könnyű kétéltű harckocsi vízsugaras meghajtása miatt a hajózható tulajdonságait tekintve messze felülmúlta az összes rendszerben álló kétéltű külföldi harckocsit, amelyen akkoriban a hajócsavar vagy a lánctalpas meghajtás volt az úszóképesség alapja.
A szovjet páncélozott fegyverek (elsősorban harckocsik) hasonló külföldi fegyverekkel szembeni minőségi fölényének biztosítása érdekében tudományos alapokra helyezték az új harcjárművek taktikai és műszaki követelményeinek kidolgozását, átdolgozták a tesztelés módszertanát, kidolgozták a szovjet hadsereg páncélozott fegyvereinek rendszerét, amely megfelelt az akkori követelményeknek, valamint szoros együttműködést követeltek meg a tudományos szervezetek, gyárak és tervezőirodák között. 1946 áprilisában a GBTU részeként megalakult a Tudományos Harckocsi bizottság, amelynek első elnöke N. I. Gruzdev vezérőrnagy volt, aki a kinevezés előtt a BT és az MV Katonai Akadémia harckocsi tanszékét vezette.
A háború utáni első időszakban a Páncélos és Gépesített Egységek Akadémia (1954 májusától - Páncélos Egységek Akadémia) szerepe a harckocsi alakulatok tudományos központjaként még tovább nőtt. Nem volt egy olyan probléma sem a páncélozott járművek fejlesztése, és a harckocsizó csapatok taktikai és stratégiai módszereinek kidolgozása terén, amelyek megoldásában az akadémia ne vett volna részt. Az akadémia speciális műszaki profilú tanszékei és kutatólaboratóriumai kutató gárdájának minden munkája a páncélozott fegyverek és elemeik elméletének és tervezésének fejlesztésére irányult. Alapkutatások folytak a harckocsik és kerekes páncélozott járművek elmélete és tervezése területén, módszereket dolgoztak ki a modern harckocsik és páncélozott szállítójárművek modellezési és tervezési módszereihez, valamint kutatási munkát végeztek a fegyverrendszerek fejlesztésére. (ezt itt nem egészen értem, azt gondolom, hogy a fegyverfejlesztések modellezése lehetett a cél, nem konkrét fegyverek megalkotása, de tévedhetek is)
Az 1932-es megalakulása óta az Akadémia speciális műszaki osztályai között a vezető helyet a Harckocsi Tanszék foglalta el, melynek vezetője 1954-től 1975-ig L.V. Szergejev vezérőrnagy, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora volt. A tanszéken elkészült, a harckocsik elméletével, tervezésével és számításával foglalkozó tudományos munkák és tankönyvek egyetemes elismerésben részesültek, és mind a mai napig használatosak speciális tervezőirodákban, tudományos szervezetekben és katonai felsőoktatási intézményekben. 1946-1950 között a tanszéken kísérleti bázist hoztak létre, amelyet ezt követően folyamatosan fejlesztettek, egyedi, a kutatómunka végzéséhez szükséges munkapadi berendezésekkel és kísérleti eszközökkel szereltek fel. Az ezen berendezések segítségével végzett tanulmányok, beleértve az üzemek tervezőirodáival és a harckocsi ipar tudományos műhelyeivel közösen végzett kísérleteket is, nagyban hozzájárultak a szovjet harckocsigyártás fejlődéséhez.
gyártottak sorozatban (SzU-122, amelyet a T-54 harckocsi alapjain fejlesztettek ki a szárazföldi erők számára, valamint ASzU-57 és SzU- 85, amelyet a légideszant erők számára fejlesztettek). A páncéltörő önjáró lövegekkel (páncélvadászok, rohamlövegek) kapcsolatos munka leállítása a hatékony és sokkal olcsóbb páncéltörő rakétarendszerek IPTR (irányított páncéltörő rakéták, nyugati terminológiában ATGM, a fordító a magyar nyelv iránti tiszteletből továbbra is az IPTR rövidítést fogja használni) megjelenésével függött össze.
A páncéltörő önjáró lövegek – gyakorlatilag torony nélküli harckocsik – megalkotása helyett az illetékes tervezőirodák minden erőfeszítése olyan tüzérségi harcjárművek fejlesztésére összpontosult, amelyek zárt lőállásokbólkerült a Szu-100as önjáró löveg. Ennek a járműnek a hajtásláncát, a sebességváltó egységeit és a futómű alkatrészeit ezt követően a későbbi fejlesztések úgy mint, az 2Sz3 "Akácia", 152 mm-es önjáró löveg a 2Sz5 "Jácint", 420 mm-es önjáró tarack, a 2S4 "Tulipán" önjáró aknavető, valamint a 2K11 Krug légvédelmi rakétarendszer és a GMZ lánctalpas aknarakó járműveinél felhasználták a tervezésnél és a sorozatgyártásnál is. koncentrált tüzet vezettek. A tüzérségi harcjárművek fejlesztésének ezen a területén a Szovjetunió lemaradt az USA mögött. Ezek a lövedék álló páncélvédelemmel ellátott járművek szervezetileg a tüzérségi egységek részét képezték, és tüzérségi támogatást szolgáltak a lövész, gépesített és harckocsi egységek és alakulatok harcában.
A leningrádi Kirov gyárban a T-10 nehéz harckocsi elemeinek és alvázának felhasználásával egy különleges erejű önjáró
tüzérségi berendezést gyártottak - 406,4 mm-es SzM-54 "Kondenzátor" tarackágyúkat("objekt 271"). Hasonló alapokra épült az "Oka" ("objekt 273 ") 420 mm-es önjáró aknavető is, ami képes volt nukleáris lövedékek kilövésére is. A hadműveleti-taktikai föld-föld rakétákkal ellátott önjáró rakéta fegyverzet alvázának létrehozásakor az ISzU-152 és a T-10 nehéz harckocsi szolgáltatta az alapot.
A háború utáni első időszakban a csapatok megkezdték a BRDM, majd a BRDM-2 kerekes páncélozott felderítő és járőr járművek, valamint egyéb páncélozott lánctalpas és kerekes járműveket rendszeresítését harci, műszaki és logisztikai
támogatás céljából. Megszervezték a lánctalpas (BTR-50PU) és kerekes (R-145BM "csajka") parancsnoki és irányító járművek, hídvető járművek, lánctalpas aknarakók, valamint a harckocsikhoz kapcsolódó műszaki és mentő egységek sorozatgyártását: A tervezőasztalon, és a csapatoknál megjelentek a speciális célú egységek is, tolólapáttal, hóekével, valamint vízi bevetésekhez szükséges felszerelésekkel.
Ebben az időben a T-34-T (a T-34 harckocsi alvázon), a BTSz-2 (a T-54 alvázán), a BTT-1 és a BTT-1T (rohamlöveg/páncélvadász alvázú) műszaki mentő járműveket fejlesztették ki és rendszeresítették a hadsereg kötelékében. Ezen kívül elkészült és a csapatoknál szolgálatba állt az AT-P könnyű félpáncélozott tüzérségi vontató és az MT-LB könnyű páncélozott többcélú szállító jármű. A páncélozott járművek javítása során végzett összeszerelési és szétszerelési munkák elvégzésére, valamint a be- és kirakodási műveletek megkönnyítésére az SzPK-5 darus (SzPK5 / 10) és a KT-15 vontató járművet hoztak létre a T-34es harckocsi alvázára felépítve.
Az 1960-as évek közepén a gyártott harckocsik számát tekintve a Szovjetunió még mindig megelőzte bármelyik külföldi államot, bár a háború utáni első időszakban jelentős változások mentek végbe a külföldi harckocsigyártásban a világháború időszakához képest. Ausztria, Svájc és Hollandia csatlakozott a páncélozott fegyvereket, különösen a saját tervezésű harckocsikat gyártó külföldi országokhoz (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Svédország, Japán és Kanada). Franciaországban, Németországban és Japánban az Egyesült Államok segítségével új alapokon élesztették fel a harckocsigyártást, míg Svájcban, Ausztriában és Hollandiában még csak kialakulóban volt a páncélos fegyvernem. A háború utáni első időszakban Csehszlovákia, Olaszország, Magyarország és Lengyelország kiesett azon országok sorából, amelyek a háború előtti vagy háborús időszakban saját tervezésű harckocsikat gyártottak. A külföldi harckocsigyártás vezető pozícióját az Egyesült Államok foglalta el.
A külföldi harckocsik osztályzása az akkor elfogadott besorolás szerint a főfegyver kalibere szerint a következő volt: Az M41 (USA) és AMX-13 (Franciaország) úgynevezett könnyűágyús harckocsik, amelyek 76,2 mm-es, ill. 75 mm-es ágyúkat, közepes ágyús M-48 (USA) és "Centurion" (Nagy-Britannia) harckocsik, 90 mm-es és 83,4 mm-es ágyúkat, míg a nehéz harckocsik M103 (USA) és "Conqueror" (UK) 120 mm-es ágyúkat hordoztak. Ezeknek a harckocsiknak mindegyikének volt másodlagos géppuska fegyvere.(nem teljesen világos, hogy ez a szovjet besorolás volt, vagy a nyugati besorolás tényleg ez alapján képzelték el)
Az 1945-65-ig terjedő időszakban a szovjet nehéz és közepes harckocsik a harci és műszaki jellemzők főbb mutatóiban meghaladták az azonos típusú külföldi modelleket. A szovjet tervezők messze megelőzték a külföldi szakértőket a nagy teljesítményű sima csövű lövegek, az ABV rendszerek és a víz alatti átkeléshez szükséges felszerelések (OPVT) harckocsikon való rendszeresítésében. Ekkorra már megkezdődött a kutatómunka a kombinált (szendvics) páncélkazetták fejlesztésére, amelyek megvédték a harckocsik páncéltestét és tornyának elülső részét az ellenséges irányított páncéltörő rakétáktól, valamint kutatásokat folytattak a kumulatív töltetek elterjedésének ellensúlyozására, dinamikus és aktív védelemi rendszerek fejlesztésével.
(- OPVT - egy speciális felszerelés a víz alatti átkelésekhez, amely eltávolítható és állandóan beszerelt tömítésekből, valamint olyan eszközökből áll, amelyek biztosítják a test és a torony tömítését, valamint a meghajtóművek működését, vízalatti átkelésekor.
- Dinamikus védelem (DZ) a harckocsi védelmének eszköze, amelyet arra terveztek, hogy csökkentse a kumulatív hatású lőszerek páncélba való behatolásának valószínűségét. A rendszer működési elve abban áll, hogy a páncélba bejutott kumulatív lövedéket vagy irányított rakétát nagy robbanó erejü (HE) töltet irányított ellenrobbantásával megsemmisítik, ezzel megakadályozva a kumulatív sugár kialakulását. A robbanóanyagokkal ellátott kazetták elhelyezésétől függően megkülönböztetünk cserélhető (ilyen esetben a páncélon kívül, helyezkednek el) vagy beépített (ez esetben a páncélszerkezeten belül helyezkednek el) dinamikus védelmet. (fordító megjegyzése: ez korai ERA kutatás)
- Aktív védelem (AZ) - egy harckocsi védelmi rendszer, amelyet arra terveztek, hogy csökkentse találat valószínűségét. A rendszer működési elve az, hogy harckocsi felé közeledő lövedéket ellentöltettel megsérti vagy megsemmisíti úgy, hogy a felé lőtt ellenlőszer repeszfelhőjének teszik ki.)
A PT-76 (PT-76B) könnyű kétéltű harckocsi vízsugaras meghajtása miatt a hajózható tulajdonságait tekintve messze felülmúlta az összes rendszerben álló kétéltű külföldi harckocsit, amelyen akkoriban a hajócsavar vagy a lánctalpas meghajtás volt az úszóképesség alapja.
A szovjet páncélozott fegyverek (elsősorban harckocsik) hasonló külföldi fegyverekkel szembeni minőségi fölényének biztosítása érdekében tudományos alapokra helyezték az új harcjárművek taktikai és műszaki követelményeinek kidolgozását, átdolgozták a tesztelés módszertanát, kidolgozták a szovjet hadsereg páncélozott fegyvereinek rendszerét, amely megfelelt az akkori követelményeknek, valamint szoros együttműködést követeltek meg a tudományos szervezetek, gyárak és tervezőirodák között. 1946 áprilisában a GBTU részeként megalakult a Tudományos Harckocsi bizottság, amelynek első elnöke N. I. Gruzdev vezérőrnagy volt, aki a kinevezés előtt a BT és az MV Katonai Akadémia harckocsi tanszékét vezette.
A háború utáni első időszakban a Páncélos és Gépesített Egységek Akadémia (1954 májusától - Páncélos Egységek Akadémia) szerepe a harckocsi alakulatok tudományos központjaként még tovább nőtt. Nem volt egy olyan probléma sem a páncélozott járművek fejlesztése, és a harckocsizó csapatok taktikai és stratégiai módszereinek kidolgozása terén, amelyek megoldásában az akadémia ne vett volna részt. Az akadémia speciális műszaki profilú tanszékei és kutatólaboratóriumai kutató gárdájának minden munkája a páncélozott fegyverek és elemeik elméletének és tervezésének fejlesztésére irányult. Alapkutatások folytak a harckocsik és kerekes páncélozott járművek elmélete és tervezése területén, módszereket dolgoztak ki a modern harckocsik és páncélozott szállítójárművek modellezési és tervezési módszereihez, valamint kutatási munkát végeztek a fegyverrendszerek fejlesztésére. (ezt itt nem egészen értem, azt gondolom, hogy a fegyverfejlesztések modellezése lehetett a cél, nem konkrét fegyverek megalkotása, de tévedhetek is)
Az 1932-es megalakulása óta az Akadémia speciális műszaki osztályai között a vezető helyet a Harckocsi Tanszék foglalta el, melynek vezetője 1954-től 1975-ig L.V. Szergejev vezérőrnagy, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora volt. A tanszéken elkészült, a harckocsik elméletével, tervezésével és számításával foglalkozó tudományos munkák és tankönyvek egyetemes elismerésben részesültek, és mind a mai napig használatosak speciális tervezőirodákban, tudományos szervezetekben és katonai felsőoktatási intézményekben. 1946-1950 között a tanszéken kísérleti bázist hoztak létre, amelyet ezt követően folyamatosan fejlesztettek, egyedi, a kutatómunka végzéséhez szükséges munkapadi berendezésekkel és kísérleti eszközökkel szereltek fel. Az ezen berendezések segítségével végzett tanulmányok, beleértve az üzemek tervezőirodáival és a harckocsi ipar tudományos műhelyeivel közösen végzett kísérleteket is, nagyban hozzájárultak a szovjet harckocsigyártás fejlődéséhez.
A harckocsizó csapatok rendszerében a vezető kutató és tesztelő szervezet a kubinkai NIIBT gyakorlótér volt, amelynek az első háború utáni időszakban I.K. Romanov harckocsizó vezérőrnagy majd N.N. Alymov, N.V. Barykov és A.U. Tarasenko a harckocsimérnöki szolgálat vezérőrnagyai álltak az élén. A tesztterületen végzett kutatási és tesztelési munkák a megbízhatóság, a terepjáró képesség, az átlagsebesség és a páncélvédelem javítását, valamint a lövési pontosság növelésének módjait, a különféle típusú páncélozott járművek működésének és megbízhatóságának javítását célozták.
A lőtéri tesztekben fontos helyet foglaltak el a komplex tesztek, amelyek magukban foglalták a harckocsik, önjáró fegyverek, páncélozott szállítójárművek és egyéb páncélozott járművek futási, ballisztikai és speciális tesztelését. Az NIIBT lőtér a páncélos-minták átfogó vizsgálatát nem csak a vizsgálati helyszín körülményei között, hanem a csapatoknál, valamint a Szovjetunió különböző éghajlati övezeteiben is megszervezte. Vizsgálatokat végeztek a Pamír-hegység és a Transz-Kaukázus hegyvidékein, Közép-Ázsia forró éghajlatán, valamint az Északi-sarkvidék és az arktikus területek zord körülményei között is. A tesztekhez tengeri(óceáni) körülmények közötti vizsgálatok is tartoztak, amiket a Fekete-tengeren és a Finn-öbölben, valamint a nyugati katonai körzetekben, a Távol-Keleten és Transz-Bajkáliában végeztek. Emellett a NIIBT tesztpályáin zajlott a külföldi páncélozott járművek tesztelésére és itt került összegzésre a világ harckocsigyártásának tapasztalata.
1954-ben a Szovjetunió Minisztertanácsának és a Védelmi Minisztérium rendeletével összhangban a Moszkvai régióban, Bronznyi városában megalakult a Járműtechnikai kutató és teszt intézet. Az új fejlesztőközpontot a korábban létrehozott kerekes és lánctalpas tüzérségi vontatók és szállítóeszközök kutatóintézetei és az erőátviteli és futómű fejlesztésével foglalkozó intézetek összevonásával szerveztek meg. Az Intézet a különböző kerekes harcjárművek, úgy, mint kerekes gyalogsági szállítók, rakétatüzérségi járművek, valamint tüzérségi és ballisztikus rakéta szállító eszközök vontatóinak alvázfejlesztésének lett a zászlóshajója.
- A harci kerekes jármű alváza alatt a jármű karosszériájának azon részeit értjük, amelyek meghatározzák a mobilitás, a teherbírás és a jármű hasznos teher mutatóit, és lehetővé teszik járműcsalád létrehozását különféle célokra. Tartalmazza a testet (vagy a páncéltest tartó részét), a hajtóművet, a sebességváltót, a futóművet és az ezek működését biztosító különféle berendezéseket.
A Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. június 11-i rendeletével összhangban Leningrádban megkezdődött az Egyesített Harckocsitudományi és Diesel meghajtási Kutatóintézet (VNII-100) létrehozása. A tényleges munkát azonban csak 1949-ben tudták elkezdeni, így 1949. június 4-ét ünneplik az intézet alapításának napjaként, amelynek első igazgatóját Z. J Kotint nevezték ki, aki egyidejűleg a Leningrádi Kirov-gyár tervező irodáját is vezette. Az Intézet a kutatómunkával párhuzamosan fejlesztési munkát végzett, valamint az LKZ műhelyeivel együttműködve páncélozott járművek prototípusait is elkészítette.
A harckocsiipari népbiztosság 1945. októberi átszervezése kapcsán a páncélozott járművek és a hozzájuk tartozó alkatrészek gyártását a szövetséges népbiztosságra, 1946 áprilisától pedig a minisztériumokra bízták. (рансмаш, автотракторопром, тяжмаш и стройдормаш gondolom a felelős minisztériumok, de ennyire nem vagyok képben). A páncélozott járművek gyártását főként olyan vállalkozásoknál végezték, amelyek páncélozott fegyvereket és felszereléseket gyártottak a Vörös Hadsereg számára a Nagy Honvédő Háború idején. Békeidőben az ilyen gyárak száma 11-re csökkent, ugyanakkor nőtt a páncélozott járművek fejlesztésében részt vevő vállalkozások és szervezetek száma.
Az új idők előjeleként a Krasznoje Sormovo üzem (112. számú gyár) 1946 végén leállította a T-34-85 harckocsik gyártását. Tervezték az üzem átállítását T-54es harckocsik gyártására, azonban ez végül nem valósult meg, így az üzem 1953-ig lángszóró és parancsnoki harckocsik, valamint tűzoltó berendezések és OPVT rendszerek fejlesztésével foglalkozott. 1953 februárjában a 264-es számú üzemmel (Sztálingrádi Hajógyár) együtt rendeltetésszerű használatra visszaadták a Hajóépítő Ipari Minisztériumnak. A Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának 1945. október 14-i rendeletével az uráli nehézgépészeti üzemben Ordzhonikidze (A későbbi Uralmash) leállították az önjáró tüzérség gyártását, és az üzemet átirányították az olaj- és gázipari, bányászati, kohászati és nehézgépészeti berendezések fejlesztésére és gyártására. Ugyanakkor az 50. számú üzemben, amely az Uralmash üzem része volt, a tervezőirodát megtartották az önjáró tüzérség fejlesztésének további fenntartása érdekében. A lánctalpas páncélozott járművek gyártását a Gorkij Autógyárban leállították.
Megtartották viszont a közepes harckocsik gyártását a 183-as számú Nyizsnyij-tagii és a 174-es omszki gyárban (ráadásul az SzU-100 közepes önjáró löveg gyártását az utóbbiba helyezték át az Uralmashból). A nehézharckocsi gyártás szintén folytatódott a cseljabinszki ChKZ-ben.
A német megszállás alatt elpusztult a harkovi mozdonygyárat részben helyreállították a 2. Ukrán Front 4. számú harckocsijavító bázisaként. 1943 októberében a felújított üzem a 75. számot kapta. Az üzem dolgozói között a 183-as (Nyizsnyij tagii) és a 75-ös (Cseljabinszk) üzemekből kirendelt egykori harkoviták voltak. 1944 júliusában a 75-ös számú harkovi gyár visszakerült az NKTP rendszerébe, majd 1944 augusztusában a 38-as üzemet Kirovból Harkovba helyezték át (A dolgozók nagy részét a Kolomnai(kolomneskogoi?) mozdonygyár szakemberei tették ki), amely a helyreállított üzem része volt korábban.
Ugyanezen év novemberében a Kazahsztánból újra kivont, lángszórókat gyártó 222. számú üzem bekerült a 75. számú üzembe. A 75. számú üzemben mindenekelőtt kohászati üzemek beszerzései indultak meg, berendezések és szerszámgépek helyreállítása, korszerűsítése később történt meg. Az üzemet már 1944. november végén megbízták a T-44-es közepes harckocsi sorozatgyártásával, amely 1947-ig - a T-54-es közepes harckocsi sorozatgyártásának megszervezéséig - folytatódott.
Az LKZ területén 1944-ben, Leningrád blokádjának feloldása után létrehozott 100-as számú kísérleti üzem VNII-100-as (1966-tól - VNIITransmash) és az NKTP cseljabinszki 100-as kísérleti üzemévé alakították át. 1951. augusztus 4-től műhelyként a ChKZ szervezetének része lett. Ugyanezen év augusztusának végén a VNII-100-ból önálló egységként leválasztották a nehéz harckocsik speciális tervezőirodáját, az OKBT-t, amely a helyreállított LKZ harckocsigyártás részévé vált.
A sztálingrádi traktorgyár helyreállítása után (F.E. Dzerzsinszkijről elnevezett üzem) a harckocsigyártást nem szervezték meg újra a háború utáni első években. Az országnak ugyanis békés termékekre is szüksége volt így legalábbis a kezdetekben tényleg mezőgazdasági vontatókat és traktorokat gyártottak az üzemben. Azonban 1950. november 28-án a PT-76 könnyű kétéltű harckocsi sorozatgyártás megkezdésével párhuzamosan Speciális Tervezőirodát hoztak létre itt, így a nemzetgazdasági termékek mellett a páncélozott járművek sorozatgyártása is újra indult az üzemben.
A lőtéri tesztekben fontos helyet foglaltak el a komplex tesztek, amelyek magukban foglalták a harckocsik, önjáró fegyverek, páncélozott szállítójárművek és egyéb páncélozott járművek futási, ballisztikai és speciális tesztelését. Az NIIBT lőtér a páncélos-minták átfogó vizsgálatát nem csak a vizsgálati helyszín körülményei között, hanem a csapatoknál, valamint a Szovjetunió különböző éghajlati övezeteiben is megszervezte. Vizsgálatokat végeztek a Pamír-hegység és a Transz-Kaukázus hegyvidékein, Közép-Ázsia forró éghajlatán, valamint az Északi-sarkvidék és az arktikus területek zord körülményei között is. A tesztekhez tengeri(óceáni) körülmények közötti vizsgálatok is tartoztak, amiket a Fekete-tengeren és a Finn-öbölben, valamint a nyugati katonai körzetekben, a Távol-Keleten és Transz-Bajkáliában végeztek. Emellett a NIIBT tesztpályáin zajlott a külföldi páncélozott járművek tesztelésére és itt került összegzésre a világ harckocsigyártásának tapasztalata.
1954-ben a Szovjetunió Minisztertanácsának és a Védelmi Minisztérium rendeletével összhangban a Moszkvai régióban, Bronznyi városában megalakult a Járműtechnikai kutató és teszt intézet. Az új fejlesztőközpontot a korábban létrehozott kerekes és lánctalpas tüzérségi vontatók és szállítóeszközök kutatóintézetei és az erőátviteli és futómű fejlesztésével foglalkozó intézetek összevonásával szerveztek meg. Az Intézet a különböző kerekes harcjárművek, úgy, mint kerekes gyalogsági szállítók, rakétatüzérségi járművek, valamint tüzérségi és ballisztikus rakéta szállító eszközök vontatóinak alvázfejlesztésének lett a zászlóshajója.
- A harci kerekes jármű alváza alatt a jármű karosszériájának azon részeit értjük, amelyek meghatározzák a mobilitás, a teherbírás és a jármű hasznos teher mutatóit, és lehetővé teszik járműcsalád létrehozását különféle célokra. Tartalmazza a testet (vagy a páncéltest tartó részét), a hajtóművet, a sebességváltót, a futóművet és az ezek működését biztosító különféle berendezéseket.
A Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. június 11-i rendeletével összhangban Leningrádban megkezdődött az Egyesített Harckocsitudományi és Diesel meghajtási Kutatóintézet (VNII-100) létrehozása. A tényleges munkát azonban csak 1949-ben tudták elkezdeni, így 1949. június 4-ét ünneplik az intézet alapításának napjaként, amelynek első igazgatóját Z. J Kotint nevezték ki, aki egyidejűleg a Leningrádi Kirov-gyár tervező irodáját is vezette. Az Intézet a kutatómunkával párhuzamosan fejlesztési munkát végzett, valamint az LKZ műhelyeivel együttműködve páncélozott járművek prototípusait is elkészítette.
A harckocsiipari népbiztosság 1945. októberi átszervezése kapcsán a páncélozott járművek és a hozzájuk tartozó alkatrészek gyártását a szövetséges népbiztosságra, 1946 áprilisától pedig a minisztériumokra bízták. (рансмаш, автотракторопром, тяжмаш и стройдормаш gondolom a felelős minisztériumok, de ennyire nem vagyok képben). A páncélozott járművek gyártását főként olyan vállalkozásoknál végezték, amelyek páncélozott fegyvereket és felszereléseket gyártottak a Vörös Hadsereg számára a Nagy Honvédő Háború idején. Békeidőben az ilyen gyárak száma 11-re csökkent, ugyanakkor nőtt a páncélozott járművek fejlesztésében részt vevő vállalkozások és szervezetek száma.
Az új idők előjeleként a Krasznoje Sormovo üzem (112. számú gyár) 1946 végén leállította a T-34-85 harckocsik gyártását. Tervezték az üzem átállítását T-54es harckocsik gyártására, azonban ez végül nem valósult meg, így az üzem 1953-ig lángszóró és parancsnoki harckocsik, valamint tűzoltó berendezések és OPVT rendszerek fejlesztésével foglalkozott. 1953 februárjában a 264-es számú üzemmel (Sztálingrádi Hajógyár) együtt rendeltetésszerű használatra visszaadták a Hajóépítő Ipari Minisztériumnak. A Szovjetunió Népbiztosai Tanácsának 1945. október 14-i rendeletével az uráli nehézgépészeti üzemben Ordzhonikidze (A későbbi Uralmash) leállították az önjáró tüzérség gyártását, és az üzemet átirányították az olaj- és gázipari, bányászati, kohászati és nehézgépészeti berendezések fejlesztésére és gyártására. Ugyanakkor az 50. számú üzemben, amely az Uralmash üzem része volt, a tervezőirodát megtartották az önjáró tüzérség fejlesztésének további fenntartása érdekében. A lánctalpas páncélozott járművek gyártását a Gorkij Autógyárban leállították.
Megtartották viszont a közepes harckocsik gyártását a 183-as számú Nyizsnyij-tagii és a 174-es omszki gyárban (ráadásul az SzU-100 közepes önjáró löveg gyártását az utóbbiba helyezték át az Uralmashból). A nehézharckocsi gyártás szintén folytatódott a cseljabinszki ChKZ-ben.
A német megszállás alatt elpusztult a harkovi mozdonygyárat részben helyreállították a 2. Ukrán Front 4. számú harckocsijavító bázisaként. 1943 októberében a felújított üzem a 75. számot kapta. Az üzem dolgozói között a 183-as (Nyizsnyij tagii) és a 75-ös (Cseljabinszk) üzemekből kirendelt egykori harkoviták voltak. 1944 júliusában a 75-ös számú harkovi gyár visszakerült az NKTP rendszerébe, majd 1944 augusztusában a 38-as üzemet Kirovból Harkovba helyezték át (A dolgozók nagy részét a Kolomnai(kolomneskogoi?) mozdonygyár szakemberei tették ki), amely a helyreállított üzem része volt korábban.
Ugyanezen év novemberében a Kazahsztánból újra kivont, lángszórókat gyártó 222. számú üzem bekerült a 75. számú üzembe. A 75. számú üzemben mindenekelőtt kohászati üzemek beszerzései indultak meg, berendezések és szerszámgépek helyreállítása, korszerűsítése később történt meg. Az üzemet már 1944. november végén megbízták a T-44-es közepes harckocsi sorozatgyártásával, amely 1947-ig - a T-54-es közepes harckocsi sorozatgyártásának megszervezéséig - folytatódott.
Az LKZ területén 1944-ben, Leningrád blokádjának feloldása után létrehozott 100-as számú kísérleti üzem VNII-100-as (1966-tól - VNIITransmash) és az NKTP cseljabinszki 100-as kísérleti üzemévé alakították át. 1951. augusztus 4-től műhelyként a ChKZ szervezetének része lett. Ugyanezen év augusztusának végén a VNII-100-ból önálló egységként leválasztották a nehéz harckocsik speciális tervezőirodáját, az OKBT-t, amely a helyreállított LKZ harckocsigyártás részévé vált.
A sztálingrádi traktorgyár helyreállítása után (F.E. Dzerzsinszkijről elnevezett üzem) a harckocsigyártást nem szervezték meg újra a háború utáni első években. Az országnak ugyanis békés termékekre is szüksége volt így legalábbis a kezdetekben tényleg mezőgazdasági vontatókat és traktorokat gyártottak az üzemben. Azonban 1950. november 28-án a PT-76 könnyű kétéltű harckocsi sorozatgyártás megkezdésével párhuzamosan Speciális Tervezőirodát hoztak létre itt, így a nemzetgazdasági termékek mellett a páncélozott járművek sorozatgyártása is újra indult az üzemben.
Ennek megfelelően a páncélozott járművek gyártása a háború után a következőképpen alakult:
- 75. számú üzem (1957 márciusa után V. A. Malisevről elnevezett Harkovi Közlekedéstechnikai Üzem) Harkovban - T-44, T-54, T-54A, T-54B, T-55 közepes harckocsikat, TO-54 és TO-55 lángszórós harckocsikat, MTU-12 harckocsihíd vetőket gyártott.;
- 183-as üzem (1945től I. V. Sztálinról elnevezett Ural Tankgyár, 1963 szeptembere óta – Uralvagonzavod) Nyizsnyij Tagiiben a T-34-85, T-54, T-54A, T-54B, T-55, T-62 közepes tankokat a BTSz-2 páncélozott vontatót, valamint az MT-55 hídvető harckocsit gyártotta;
- 174-es számú üzem (az októberi forradalomról elnevezett Közlekedéstechnikai Üzem) Omszkban a T-34-85, T-54, T-54A, T-54B, T-55, T-55A közepes harckocsi, TO- 54 és TO-55 lángszórós harckocsik, és SzU-100 önjáró lövegek (T-34-85 harckocsi alapon), SzU-122 önjáró löveg (T-54 harckocsi alapon), ZSU-57 önjáró légelhárító lövegek és MTU-20 hídvetők készültek;
- Cseljabinszki Kirov Üzem területén a (1958. június 20-tól - Cseljabinszki Traktorgyár (ChTZ), 1968. májustól - V. I. Leninről elnevezett ChTZ) - ISz-3, ISz-4, T-10, T -10A, T-10B nehéz harckocsik, valamint T-10M fejlesztett nehézharckocsik gyártása folyt.
- Leningrádi Kirov-gyár - T-10M nehéz harckocsik (1964 januárjáig), valamint önjáró rakétatüzérség termelésére állt rá;
- Sztálingrádi Traktorgyár. (F.E. Dzerzhinsky) (1961 óta - Volgograd traktorgyár) - PT-76, PT-76B könnyű harckocsik, a Luna rakétarendszer önjáró alváza, BTR-50P, BTR-50PK lánctalpas páncélozott szállítójárművek, BTR-50PU parancsnoki és műszaki járművek gyártását vette át.
- 40. számú üzem (1948. szeptember 26-tól - Mitishchi gépgyártó üzem) - a Shilka légvédelmi tüzérségi komplexum, a ZSU-23-4 önjáró légvédelmi berendezése, ASzU-57 önjáró légvédelmi eszköz, valamint a Szu-85, önjátó tüzérségi rendszer, az APNP-1 tüzérségi megfigyelőállomás és AT-P tüzérségi vontató gyártásában állt helyt.
- 50. számú üzem (1967 januárja óta - Y. M. Sverdlovról elnevezett Uráli Közlekedésmérnöki Üzem) Szverdlovszkban - önjáró alvázakat gyártott a 2K11 Krug légvédelmi rakétarendszerhez, és a GMZ lánctalpas aknarakókhoz;
- Gorkij autógyár. V.M. Molotov - különféle változatú BTR-40, BTR-60P kerekes páncélozott szállítójárművek, BRDM, BRDM-2, BRDM-RH kerekes páncélozott felderítő és járőrjárműveket, ZPTU-2 légvédelmi géppuskákat gyártott (ez utóbbi a BTR-40 páncélozott személyszállító alapjain készült el);
- Moszkvai Autógyár. (I.V. Sztálin) (1956 óta - I. A. Likhachev névre keresztelt Moszkvai Autógyár) - különféle változatú BTR-152 kerekes páncélozott személyszállítókat, ZTPU-2 légvédelmi géppuskaállásokat, (amely itt a BTR-152 páncélozott szállítóeszköz alapjaira épült) készített
-Harkov traktorgyár. S. Ordzhonikidze - könnyű, többcélú lánctalpas páncélozott szállító-járműveket és MT-LB-ket gyártott
- A Kurgan gépgyártó üzem, amely 1954-ben kezdte meg működését, kezdetben páncél nélküli ATSz és ATSz-59 lánctalpas tüzérségi vontatókat gyártott, és csak 1968-ban kezdte meg a BMP-1 gyalogsági harcjármű gyártását.
- A védelmi ipari üzemek megjelölésére 1927. október 1-től bevezették a „postafiók” elnevezést, a szám feltüntetésével. 1935-ben ezenkívül bevezették a gyári számokat, amelyeket 1949. július 1-jén töröltek. A postafiókok nevei, de új (levél)jelölési rendszerrel, például Az 1495 postaláda. Ez után csupán az úgynevezett "postafiókok" (postafiókok) maradtak meg új (levél)jelölési rendszerrel, ami egészen 1989 közepéig tartott, amikor is bevezették a gyártók nyílt nevét.
Az Állami Védelmi Technológiai Bizottság és a Páncélos Főigazgatóság 1959. június 13-i közös határozata értelmében a fejlesztés alatt álló objektumok jelöléséről minden tervezőirodát 2. táblázatban szereplő megfelelő számsorral jelöltek ki A háború utáni első időszakban a páncélozott eszközök prototípusainak szállítását megkezdték a Szovjetunióban. Ugyanebben az időszakban megindult a közepes és könnyű harckocsik, páncélozott szállítójárművek, gyalogsági harcjárművek, önjáró légvédelmi lövegek és néhány harci, műszaki és logisztikai támogató páncélozott jármű exportja, ezek külföldre szállítása folyamatosan történt, és számos állam hadseregében álltak hadrendbe. Például a T-55 harckocsikat a világ 40 különböző országába exportálták.
A háború utáni első generáció szovjet páncélozott járműveket külföldön nagyra értékelték. A Szovjetunió, segítve a szocialista fejlődési utat választó országok védelmi képességeinek erősítését, nagyszámú harckocsit és önjáró fegyvert adott át ezen országok hadseregeinek, kezdetben főként azoknak, amelyek részt vettek a Nagy Honvédő Háborúban.
Kínában, Indiában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a Szovjetunió segítségével olyan gyárakat építettek, amelyek licenc alapján gyártották a T-34-85, T-54 vagy T-55 közepes harckocsikat, némi tervezési változtatással. A T-59 és T-60 kínai harckocsikat a T-54 és PT-76 szovjet tankok alapján hozták létre, az „55”, „56” és „77” páncélozott személyszállítók pedig a szovjet példányok voltak. A BTR-40, BTR-152 és BTR-50P páncélozott szállítójárművek, valamint a "80" légvédelmi önjáró löveg hasonló volt a szovjet ZSU-57-2 önjáró légvédelmi fegyverhez. Csehszlovákiában és Lengyelországban a szovjet BTR-50PK lánctalpas páncélozott szállító alapján OT-62V, illetve TORAS-2AR páncélozott szállítójárműveket hoztak létre és gyártottak sorozatban a nemzeti hadseregek számára.
- 75. számú üzem (1957 márciusa után V. A. Malisevről elnevezett Harkovi Közlekedéstechnikai Üzem) Harkovban - T-44, T-54, T-54A, T-54B, T-55 közepes harckocsikat, TO-54 és TO-55 lángszórós harckocsikat, MTU-12 harckocsihíd vetőket gyártott.;
- 183-as üzem (1945től I. V. Sztálinról elnevezett Ural Tankgyár, 1963 szeptembere óta – Uralvagonzavod) Nyizsnyij Tagiiben a T-34-85, T-54, T-54A, T-54B, T-55, T-62 közepes tankokat a BTSz-2 páncélozott vontatót, valamint az MT-55 hídvető harckocsit gyártotta;
- 174-es számú üzem (az októberi forradalomról elnevezett Közlekedéstechnikai Üzem) Omszkban a T-34-85, T-54, T-54A, T-54B, T-55, T-55A közepes harckocsi, TO- 54 és TO-55 lángszórós harckocsik, és SzU-100 önjáró lövegek (T-34-85 harckocsi alapon), SzU-122 önjáró löveg (T-54 harckocsi alapon), ZSU-57 önjáró légelhárító lövegek és MTU-20 hídvetők készültek;
- Cseljabinszki Kirov Üzem területén a (1958. június 20-tól - Cseljabinszki Traktorgyár (ChTZ), 1968. májustól - V. I. Leninről elnevezett ChTZ) - ISz-3, ISz-4, T-10, T -10A, T-10B nehéz harckocsik, valamint T-10M fejlesztett nehézharckocsik gyártása folyt.
- Leningrádi Kirov-gyár - T-10M nehéz harckocsik (1964 januárjáig), valamint önjáró rakétatüzérség termelésére állt rá;
- Sztálingrádi Traktorgyár. (F.E. Dzerzhinsky) (1961 óta - Volgograd traktorgyár) - PT-76, PT-76B könnyű harckocsik, a Luna rakétarendszer önjáró alváza, BTR-50P, BTR-50PK lánctalpas páncélozott szállítójárművek, BTR-50PU parancsnoki és műszaki járművek gyártását vette át.
- 40. számú üzem (1948. szeptember 26-tól - Mitishchi gépgyártó üzem) - a Shilka légvédelmi tüzérségi komplexum, a ZSU-23-4 önjáró légvédelmi berendezése, ASzU-57 önjáró légvédelmi eszköz, valamint a Szu-85, önjátó tüzérségi rendszer, az APNP-1 tüzérségi megfigyelőállomás és AT-P tüzérségi vontató gyártásában állt helyt.
- 50. számú üzem (1967 januárja óta - Y. M. Sverdlovról elnevezett Uráli Közlekedésmérnöki Üzem) Szverdlovszkban - önjáró alvázakat gyártott a 2K11 Krug légvédelmi rakétarendszerhez, és a GMZ lánctalpas aknarakókhoz;
- Gorkij autógyár. V.M. Molotov - különféle változatú BTR-40, BTR-60P kerekes páncélozott szállítójárművek, BRDM, BRDM-2, BRDM-RH kerekes páncélozott felderítő és járőrjárműveket, ZPTU-2 légvédelmi géppuskákat gyártott (ez utóbbi a BTR-40 páncélozott személyszállító alapjain készült el);
- Moszkvai Autógyár. (I.V. Sztálin) (1956 óta - I. A. Likhachev névre keresztelt Moszkvai Autógyár) - különféle változatú BTR-152 kerekes páncélozott személyszállítókat, ZTPU-2 légvédelmi géppuskaállásokat, (amely itt a BTR-152 páncélozott szállítóeszköz alapjaira épült) készített
-Harkov traktorgyár. S. Ordzhonikidze - könnyű, többcélú lánctalpas páncélozott szállító-járműveket és MT-LB-ket gyártott
- A Kurgan gépgyártó üzem, amely 1954-ben kezdte meg működését, kezdetben páncél nélküli ATSz és ATSz-59 lánctalpas tüzérségi vontatókat gyártott, és csak 1968-ban kezdte meg a BMP-1 gyalogsági harcjármű gyártását.
- A védelmi ipari üzemek megjelölésére 1927. október 1-től bevezették a „postafiók” elnevezést, a szám feltüntetésével. 1935-ben ezenkívül bevezették a gyári számokat, amelyeket 1949. július 1-jén töröltek. A postafiókok nevei, de új (levél)jelölési rendszerrel, például Az 1495 postaláda. Ez után csupán az úgynevezett "postafiókok" (postafiókok) maradtak meg új (levél)jelölési rendszerrel, ami egészen 1989 közepéig tartott, amikor is bevezették a gyártók nyílt nevét.
Az Állami Védelmi Technológiai Bizottság és a Páncélos Főigazgatóság 1959. június 13-i közös határozata értelmében a fejlesztés alatt álló objektumok jelöléséről minden tervezőirodát 2. táblázatban szereplő megfelelő számsorral jelöltek ki A háború utáni első időszakban a páncélozott eszközök prototípusainak szállítását megkezdték a Szovjetunióban. Ugyanebben az időszakban megindult a közepes és könnyű harckocsik, páncélozott szállítójárművek, gyalogsági harcjárművek, önjáró légvédelmi lövegek és néhány harci, műszaki és logisztikai támogató páncélozott jármű exportja, ezek külföldre szállítása folyamatosan történt, és számos állam hadseregében álltak hadrendbe. Például a T-55 harckocsikat a világ 40 különböző országába exportálták.
A háború utáni első generáció szovjet páncélozott járműveket külföldön nagyra értékelték. A Szovjetunió, segítve a szocialista fejlődési utat választó országok védelmi képességeinek erősítését, nagyszámú harckocsit és önjáró fegyvert adott át ezen országok hadseregeinek, kezdetben főként azoknak, amelyek részt vettek a Nagy Honvédő Háborúban.
Kínában, Indiában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a Szovjetunió segítségével olyan gyárakat építettek, amelyek licenc alapján gyártották a T-34-85, T-54 vagy T-55 közepes harckocsikat, némi tervezési változtatással. A T-59 és T-60 kínai harckocsikat a T-54 és PT-76 szovjet tankok alapján hozták létre, az „55”, „56” és „77” páncélozott személyszállítók pedig a szovjet példányok voltak. A BTR-40, BTR-152 és BTR-50P páncélozott szállítójárművek, valamint a "80" légvédelmi önjáró löveg hasonló volt a szovjet ZSU-57-2 önjáró légvédelmi fegyverhez. Csehszlovákiában és Lengyelországban a szovjet BTR-50PK lánctalpas páncélozott szállító alapján OT-62V, illetve TORAS-2AR páncélozott szállítójárműveket hoztak létre és gyártottak sorozatban a nemzeti hadseregek számára.
Az üzemek, és fejlesztőirodák álltal kifejlesztett obijektumokhoz rendelt számtartományok:
1-99 Gorkij Autógyár (GAZ), Nyizsnyij Novogrod (Gorkij) (1960 után új jelölési rendszer)
100-199 Uráli vagongyár (Uralvagonzavod), 183-as számú üzem. Nyiznyij Tagil
200-299
800-849 Leningrádi Kirov Üzem (LKZ) Szentpétervár (Leningrád). Az első tartomány a harckocsikhoz, a második a rakétarendszerekhez
300-349 Uráli Szállítási és Tervezési Üzem (UZTM) Jakatyerinburg (Sverdlovsk) (1959-ig az UTZM 100-130-ig terjedő számokat használt a fejlesztés alatt álló objektumok megjelölésére)
350-399 Minszki Traktorgyár (Minszk) (1959 után kiosztott számok tartománya)
400-499 Harkovi közlekedésmérnöki üzem (KhZTM, V.A. Malisheva vagy 75. számú üzem) Harkov
501-549 Rubszovszki Gépgyár Rubszovszk (1959 után kiosztott számok tartománya)
550-599 Miticsi Gépgyártó Üzem (MMZ) Miticsi Moszkvai kerület
500
600-649 Omszki Közlekedésmérnöki Üzem (174. számú üzem) Omszk
650-699 Kurgan Gépgyártó Üzem (KMZ) Kurgan
700-799 Cseljabinszk Kirov (traktor) üzem (ChKZ, ChTZ) Cseljabinszk
850-899 Moszkvai Autógyár (ZIS, ZIL) Moszkva
900-999 Sztálingrádi Traktorgyár (később Volgogradi) (STZ, VgTZ) Volgograd (Sztálingrád)
1000-1050 Kutaiszkij Autógyár Kutajszkij
1-99 Gorkij Autógyár (GAZ), Nyizsnyij Novogrod (Gorkij) (1960 után új jelölési rendszer)
100-199 Uráli vagongyár (Uralvagonzavod), 183-as számú üzem. Nyiznyij Tagil
200-299
800-849 Leningrádi Kirov Üzem (LKZ) Szentpétervár (Leningrád). Az első tartomány a harckocsikhoz, a második a rakétarendszerekhez
300-349 Uráli Szállítási és Tervezési Üzem (UZTM) Jakatyerinburg (Sverdlovsk) (1959-ig az UTZM 100-130-ig terjedő számokat használt a fejlesztés alatt álló objektumok megjelölésére)
350-399 Minszki Traktorgyár (Minszk) (1959 után kiosztott számok tartománya)
400-499 Harkovi közlekedésmérnöki üzem (KhZTM, V.A. Malisheva vagy 75. számú üzem) Harkov
501-549 Rubszovszki Gépgyár Rubszovszk (1959 után kiosztott számok tartománya)
550-599 Miticsi Gépgyártó Üzem (MMZ) Miticsi Moszkvai kerület
500
600-649 Omszki Közlekedésmérnöki Üzem (174. számú üzem) Omszk
650-699 Kurgan Gépgyártó Üzem (KMZ) Kurgan
700-799 Cseljabinszk Kirov (traktor) üzem (ChKZ, ChTZ) Cseljabinszk
850-899 Moszkvai Autógyár (ZIS, ZIL) Moszkva
900-999 Sztálingrádi Traktorgyár (később Volgogradi) (STZ, VgTZ) Volgograd (Sztálingrád)
1000-1050 Kutaiszkij Autógyár Kutajszkij
Ilyen apróságokon, hogy mióta van a T-72B, fenn sem akadtam. Nekem erre az a megoldásom, hogy nem egy határozott éles vonallal váltott a gyártás T-72A-ról T-72B-re, hanem fokozatosen, emiatt legyártásra került pár száz hibrid aminek senki se tudta, hogy mi legyen a neve.
Keresd úgy, hogy 1A40-1. Egyébként a TPD-1K az optikai rendszere (ezért is ez szerepel a táblázatban), hisz az 1A40-1 az a tűzvezetőrendszer neve. Olyan mint a WGB X és az EMES-15A1. Előbbi az optikai rendszer, utóbbi pedig az optikai rendszert is magában foglaló tűzvezető rendszer neve (persze csak a nevezéktan azonos, mert az EMES-15A1-hez képest az 1A40-1 egy primitív vacak).
Tudom, hogy amit leírtam végtelenül unalmas. Ezért is nem szeret senki ezzel foglalkozni. De mindenkinek köszönöm, aki ezt elolvasta.
Ne haragudj de a peri 17E A2re se kereshetek rá úgy, hogy peri 15 A1
Miután minden forrás kiemeli, hogy fejlesztett tűzvezérlőrendszer az 1A40-1 leváltására az 1V40-1 így feltehetőleg nem ugyanaz. Már csak azért sem, mert az utóbbi képes IRPTk célravezetésére is.
Én meg úgy tudom, hogy már az 1A40-1 is képes ATGM iranyzására.
"
The TPD-K1 sight, originally considered a piecemeal sighting unit, was later reclassified as the primary sight of the 1A40 sighting complex. The 1A40 sighting complex consists of the TPD-K1 sight and either the TPN1-49 or TPN3-49 night sight. If the 1K13-49 sight with the 9K120 "Svir" missile control system is installed, the fire control system is designated as the 1A40-1. In conjunction with this reclassification, the TPD-K1 received some small improvements related to the fire control system, the most notable of which is the new add-on lead calculator. The laser rangefinder was also improved in some way to permit shorter cooldown periods between lasings. According to Mikhail Baryatinsky, the T-72A received the 1A40 beginning in 1982, and the 1A40-1 came standard on the T-72B since its formal introduction in 1985. The T-72B1, lacking an ATGM capability, was fitted with the 1A40. 1A40 or 1A40-1 systems fitted to T-72BA tanks differ by the implementation of additional ballistic corrections using data collected by an external wind sensor and by a cant sensor.
It is important to note that the reclassification of the sight from TPD-K1 to 1A40-1 was not trivial. With the implementation of the ATGM guidance system, special changes were needed in the behaviour of the stabilizer, and as the gunner's control handles are integral to the TPD-K1 sight, the sight itself received a new electrical socket to connect to the missile control box. "
Viszont az oroszok nem így tudják. Mivel pont ez volt az egyik váltás a T-72 A és B között.
Bocsánat, de ebben az oroszoknak hiszek. Ahogy abban is, hogy az 1A40-1 tüzvezérlő, és nem optikai rendszer leváltására hozták létre az 1V40-1et.
De csak a lelked megnyugtatására, a leopard 1ről írt szovjet elemzéseket is pont ugyanezzel a szkepticizmussal kezelem
Még ilyeneket, kérlek! Biztos sok időd ment rá, és lezsibbadt a kezed a begépeléstől, de egészen a T-90A-ig is szívesen olvasnám!
Amit idéztem egy orosz írta (legjobb tudomásom szerint) orosz emberekre és forrásokra hivatkozva (az viszont biztos, hogy orosz forrásanyaggal dolgozik). Igaz angolul.
https://www.mediafire.com/file/lklsptqo8hgixee/T-72_T-90.pdf/file
Remélem megjelenítni. Én az 1A40-1 esetén a 192. oldalra emlékszem, hogy megemlítik. De szinte biztos, hogy tárgyalják valahol külön is.
Remélem megjelenítni. Én az 1A40-1 esetén a 192. oldalra emlékszem, hogy megemlítik. De szinte biztos, hogy tárgyalják valahol külön is.
Az 1A40re szerintem részletes gombokat is magába foglaló leírást is találtam.
A helyzet az, hogy a T-72Big, és utána a tisztán kukázott cuccokról rengeteg forrásanyag van. Pl az Agaveról is részletes leírást találtam.
A T-72 Btől kb melléduma, meg körkörös hivatkozások, mintha mai napig hadititoknak számítanának a rendszereik.
Majdnem minden orosz forrás 1V40ként hivatkozik a tűzvezérlő rendszerre. Felsorolva a részegységeket is. De már, hogy milyen ballisztikus számítógép tartozott hozzá, még általam nem megtalált információ.
Amivel semmi baj nincs. Olvastam. Csak ellentmond a többi orosz forrásnak, ami nem nyugaton jelent meg.
Mint mondtam a T-72Aig, és kb 80anig meglehetősen felderíthető az orosz harckocsik világa. Utána az egész egy mellédumálós katyvasz, amiből próbáld kiemelni a lényeget.
Pl.: OBJ 299 és 299B. Totálisan nem tiszta, hogy miért nem maradtak a 2 fős elrendezésnél. A legtöbb általam olvasott forrás a túlterheltséget hozza fel, ami teljesen hihető. De van legalább egy, aki szerint a számítógépes rendszer fejletlensége az oka. Én inkább az előbbire hajlok. De 100% hogy nyugati forrásban csak az utóbbit találnám meg.
Semmilyen digitális tűzvezetés nem volt a B3-at leszámítva. Annak az alapja egy szélmérő. Nem találsz T-72B-n, T-72B1-en szélmérőt.