Döntően:
Tankograd Announcement! The author has a book coming out! To commemorate 10 years of the Tankograd blog, I have written a new original boo...
thesovietarmourblog.blogspot.com
Ezen túlmenően ha valami anomáliát fedettem fel, akkor pedig google a barátom alapon keresgettem még.
Igazából, még a tankogrodon is ír 850 és 800 métert vagy 1200 és 1300 métert ugyanarra az eszközre más típusban, de ha 3. oldalon néztem meg ott jó esetben nem egy 3. adat jelent meg. A nagyításnál ugyanez, van ahol 5-öt írnak van ahol meg 4,75-öt ugyanarra az eszközre. Eért írtam le, hogy mekkora nagyítashoz kb mekkora felismerési távolság tarsul, mert ez a lényeg.
Na akkor elkezdem. Mert miután olvasgattam, egyre több minden jött elő.
Előljáróban annyit, hogy miután a magyar szakirodalom a szovjet harckocsikkal kapcsolatban kb nem létezik, így minden egyes forrás elolvasása bővítette a dolgokat.
Ez sok lesz.
Nem ígérem, hogy gyors is. Mert pl, reggel óta próbálok forrást találni az 1V40-1 tűzvezérlő rendszerre, de kb beleütköztem abba, hogy körkörösen visszahivatkozott T-72B fejlesztés.
Másik gond a szovjet nevezéktan.
A T-72 B gyártása pl.: 1984ben kezdődött. Vagy nem. Mert akkoriban gyártottak T-72 B páncélelrendezésű járműveket, amire hivatkoznak T-72 AB, T-72B1 és T-72A vagy T-72 B címszóval is. De biztos, hogy nem ugyanaz, mint a T-72B mondjuk azt, széria változata.
Mindenesetre ez később jön elő.
Első körben némi alapok a szovjet harckocsi fejlesztés ipari hátteréhez.
Előre szólok marha száraz lesz.
náci Németország és az imperialista Japán 1945-ös veresége után a szovjet nép hozzálátott a háború alatt lerombolt nemzetgazdaság helyreállításához. A békés építkezés a Szovjetunióban olyan összetett nemzetközi helyzetben zajlott, melyben agresszív katonai tömbök jöttek létre, elsősorban a Szovjetunió ellen. Ezért a nemzetgazdaság helyreállításával és fejlesztésével egyidejűleg az ország védelmi képességének megerősítésére és a szovjet hadsereg harci erejének folyamatos növelésére volt szükség. A szovjet hadvezetés kiemelt figyelmet szentelt a harckocsi csapatoknak, mint a szárazföldi erők fő ütőerejének, mivel a harckocsik továbbra is a harci műveletek végrehajtásának leghatékonyabb eszközei maradtak a modern hadviselésben.
A Nagy Honvédő Háború után a szovjet tankokat nagy számban gyártották és folyamatosan fejlesztették. A háború utáni első két évtizedben még mindig a Szovjetunió rendelkezett a világ legnagyobb harckocsizó erejével, és a katonai attasék szerint a moszkvai Vörös téren bemutatott katonai parádék voltak az inspirálói, és a mércéje a külföldi harckocsik fejlesztésének.
A harckocsik fejlesztésével egyidejűleg más csapatok számára is folyt a belföldi páncélozott harcjárművek létrehozása. Tekintettel arra, hogy a hazai páncélozott járművek alapját, mint korábban, a harckocsik képezték, a páncélozott járművek fejlődésének két korszakát különböztethetjük meg a huszadik század második felében. Az első időszak a második világháború végétől az 1960-as évek közepén a T-64-es közepes harckocsi hadsereg általi rendszeresítéséig terjedő időszakot öleli fel, ami a T64A az első univerzális harckocsi (MBT) elődjének tekinthető. Külön kiemelendő még az ugyanekkor elfogadott BMP1 is, mint a fejlesztési irányok megváltozásának indikátora. A második időszakba az 1960-as évek közepétől származó fejlesztések tartoznak. nagyjából a század végéig. Ezzel összhangban, azokban az országokban is, ahol saját harckocsi fejlesztés és gyártás folyt megkülönböztetik az első és második generációs harckocsikat.
A háború utáni első időszak elején a szovjet hadsereg továbbra is azokkal a harckocsikkal és önjáró tüzérségi lövegekkel volt felfegyverezve, amelyeket a Nagy Honvédő Háború során hoztak létre. Ezek a KV-1, KV-1Sz, KV-85, ISz-1, ISz-2, ISz-3 nehéz harckocsik és az SzU-152, ISzU-152 és ISzU-122 nehéz önjáró lövegek voltak. A legnagyobb számban azonban a T-34-76, T-34-85, T-44 közepes harckocsik és a T-34 alvázon alapuló önjáró fegyverek a SzU-122, SzU-85 és SzU-100 szolgált a hadseregben. Annak ellenére, hogy a könnyű harckocsik gyártását 1944 óta leállították, a hadsereg jelentős számú könnyű harckocsival rendelkezett T-40S, T-60, T-70 (T-70M) és különösen az SU-76M könnyű önjáró lövegekkel. A háború utáni első években folytatódott a T-34-85, T-44, ISz-3 harckocsik és SzU-100 önjáró lövegek gyártása.
A vizsgált időszakban a szovjet hadsereg a háború utáni első generációs harckocsikat vette át és sorozatban gyártotta. Ezek az: ISz-4 és T-10 nehéz harckocsik, T-54, T-55 és T-62 közepes harckocsik, PT-76 könnyű kétéltű harckocsi és azok különböző változatai. Az 1960-as évek közepére a szovjet hadsereg harckocsizó ereje, amelynek alapját a Nagy Honvédő Háború utolsó éveiben a közepes harckocsik képezték több mint duplájára nőtt. A harckocsikon kívül páncélozott szállító járműveket, önjáró lövegeket, páncélvadász, és és tüzérségi rakétarendszereket, harci, műszaki és logisztikai támogatást szolgáló páncélozott járműveket is gyártottak.(Az újonnan kifejlesztett vagy korszerűsített fegyverek és katonai felszerelések átvétele egy tesztsorozat eredménye alapján történt a Védelmi Minisztérium illetékes tisztségviselőinek utasítására, hogy azokat a fegyveres erők rendszeresített eszközei közé sorolják. az állam. A külföldi hadseregekben a fegyver prototípusok akkor minősültek szolgálatra elfogadottnak, ha a katonai vezetés jóváhagyta azokat tömeggyártásra vagy vásárlásra)
A háború utáni hazai páncélozott járművek fejlődését számos tényező befolyásolta, amelyek közül a legfontosabbak az állam gazdasági ereje, a kutatóbázis állapota, az ország vezetésének nézete a jövő háború természetéről, doktrínák és a fegyveres harc módszerei, valamint a katonai ágak állapota és fejlődése.A háború utáni első két évtizedet a tudomány és a technika jelentős fejlődése jellemezte a Szovjetunióban. Ennek bizonyítékai voltak az atomenergia békés és katonai célú felhasználása, az első űrutazás, az elektronikus számítógépek széles körű elterjedése a nemzetgazdaságban, valamint a rádióelektronika és az automatizálás sikerei. A nukleáris töltetű ballisztikus rakétafegyverek megjelenése forradalmasította a hadviselést, ami nagy hatással volt a szovjet hadsereg fegyvereinek és katonai felszereléseinek fejlesztésére általában, de különösen fontos tervezési elvet jelentett a harckocsik esetében. Az összes harci lánctalpas és kerekes jármű közül a harckocsi bizonyult a leginkább alkalmasnak a tömegpusztító fegyverek használatának körülményei között végzett műveletekre. A háború utáni első generációs szovjet harckocsikon alkalmazott nukleáris robbanás elleni védelmi rendszer (PAZ) megvédte a legénységet és a járműben lévő berendezéseket a robbanás lökéshullámának hatásaitól a jármű páncélozott szerkezete miatt. A harckocsi test, a torony, valamint a kűzdőtér belső részeit a sugárzással szemben sugárzásálló borítással, a radioaktív por behatolásától, amikor a harckocsi radioaktívan szennyezett területeken halad át - a feltöltő folyamatos tisztított levegővel való ellátása miatt szűrt levegővel míg a kűzdőtér belsejiben túlnyomás létrehozásával védekeztek. A harckocsi belsejébe a vegyi hadviselésből és a radioaktív anyagokból származó levegő szűrése ekkor még hiányzott.
A háború utáni első időszakban a szovjet harckocsigyártás jelentős haladást ért el, többek között a világon először hoztak létre nukleáris védelemmel ellátott harckocsikat, és továbbra is magabiztosan töltötte be vezető pozícióit a világ páncélos fejlesztésében.
A II. Világháború tapasztalatai, az elvégzett speciális kutatómunka és a végrehajtott hadgyakorlatok eredményei alapján a létező modelleket továbbfejlesztették, valamint új könnyű, közepes és nehéz harckocsikat hoztak létre. A szovjet hadsereg felszerelésére a Szovjetunióban először szervezték meg a hazai önjáró légvédelmi és tüzérségi harcjárművek, lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek, páncélozott felderítő és járőr járművek, valamint önjáró páncéltörő rakétarendszerek tömeggyártását. Végül az alapvető különbség a szárazföldi erők háború utáni fejlődése és a korábbi időszakok között a rakétacsapatok
harcjárműveinek, valamint a tüzérségi, harci, műszaki és logisztikai támogató járműveknek a megalkotása volt, általában harckocsi alvázon.
Az 1960-as évek közepén kormányhatározat született a nehéz harckocsik fejlesztésének és gyártásának leállításáról, és egy közepes harckocsi tervein alapuló fő harckocsi létrehozásáról. Emiatt a harckocsikat nem harci súlyuk, hanem rendeltetésük szerint kellett volna besorolni. A közepes és nehéz harckocsik helyett
egy univerzális harckocsit terveztek, és a könnyű harckocsik helyett - felderítőt. Nagy figyelmet fordítottak az irányított és nem irányított rakétafegyverrel rendelkező harckocsik fejlesztésére, és folytatódott a lángszórós harckocsik fejlesztése is.
A háború során kiderült, hogy a páncélozott járművek harcjárműként nem elég hatékonyak, ezért a háború utáni években gyártásuk leállt. Ugyanakkor a gépkocsizó lövész alakulatok, amelyek a harckocsi és a gépesített alakulatok részét képezte, általában autóval szállították. Ez még gyenge ellenséges tűz hatására sem biztosította a gépkocsizó lövészek szükséges manőverezőképességét a harctéren, mivel idő előtt le kellett szállniuk a járművekről. Ezenkívül az autók akadályozták a manőverezést, amikor elhagyták az ellenséges tűzvonalat, ezen felül a gépkocsizó gyalogságot és a vontatott (fogatolt?) tüzérséget az utakhoz kötötték. Ezért a gépesített egységek szállításához és kísérő ágyúinak vontatásához nagy manőverező képességű és lövedékálló védelemmel rendelkező páncélozott szállító járművekre volt szükség.
A háború után a hazai lánctalpas és kerekes páncélozott szállító járművek tömegesen kezdtek bekerülni a hadseregbe.
