Anno egy időben készült el a MiG 1.44 és a Szuhoj S-32/37 Berkut. Ez utóbbiból lett a Szu-47-es, de csak azután, hogy pár repülést követően elérték az 1.44-es leállítását. Az 1.44-essel a MiG nagyot akart gurítani, ezért a vadiúj gépet felszerelték a Szaturn AL-41F hajtóművekkel, melyeket már a 90-es évek eleje óta reszelgettek. Ezekből csak az a két beépíthető példány volt és bár a Berkut 1997-ben a levegőbe tudott emelkedni, nem kaphatta meg ezeket. Helyette a két évvel később repülőképess vált 1.44-esbe építették, míg a Szuhojnak be kellett érnie a Szolovjov D-30F11-essel, ami a MiG-31-esekből ismert D-30F6-osok átmérőben csökkentett forszázskamrájú, de amúgy távolról sem modern variánsa. Az 1999-es első levegőbe emelkedést követően jól látható, hogy a Szuhoj minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy az 1.44 programot mielőbb elkaszálják. Mind a mai napig nem tisztázott, hogy összesen mennyit repültek vele, vagy 3 felszállása volt, vagy 26. Ezzel szemben a Berkutot ahol lehetett, promótálták, repült a MAKSZ-on 97-ben 99-ben, 2001-ben és még 2005-ben is, de csak a Putyin-napon. 2008-ban állították le. Aktívan részt vett a PAK-FA előtanulmányaihoz végzett kísérleti repülésekben legalább háromszor kompletten átépítették az amúgy sohasem használt belső fegyverterét, főképp az ajtókat.
A nagy vívmánya, az előrenyilazott kompozit szárnya viszont meg is pecsételte a sorsát, mert bár kis sebességeken, nagy állásszögeken kiválóan lehetett vele repülni, de 2000 környékén végleg letiltották a szuperszonikus repüléseket vele, mert hiába építették meg 90% nagy szilárdságú kompozitból és titánból a szárnyait úgy, ahogy azt kell, ez a sárkányszerekezet nem igazán alkalmas a hangsebesség feletti repülésre. A MIG 1.44-esének nem volt módja bemutatni a képességeit, így ez a gép nagy talányként szerepel a repülés történetében.