Annak szemléltetésére, hogy szovjet szempontból mennyire is zseniális volt a 125mm-es D81-es löveg, érdemes azt a 100mm-es D10-essel összehasonlítani.
A T-54/55-ös D10T lövege a tompa csúcsú
acél UBR-412D páncéltörő gránáttal
1km-en 185mm-t volt elvben képes átütni,
294MPa töltényűri nyomás mellett.
A 60-as években ez már kevés volt, így került rendszeresítésre a
BM8-as
2.8kg-os Volfrám-karbid maggal rendelkező űrméret alatti páncéltörő gránát ami
2km-en tudott 290mm-t, viszont hatalmas problémája volt ennek a gránátnak az ára, ugyanis a Volfrám-karbid mag a szerszámacélhoz képest többszázszoros költségbe került. Nálunk így csak nagybalhé esetén, és akkor is csak 6db-ot málháztak volna belőle harckocsinkként.
A 125mm-es
2A46-os löveg a sima szerszámacél
BM9-essel (ócsón mint a lómáj) hozta a 100mm-es BM8-as (
290mm/2km) képességét.
Márpedig a szovjeteknél
nagyon nem volt mindegy, hogy a hatalmas mennyiségű harckocsit mennyibe fájó lőszerrel kell ellátni.
Bár technológiailag nem volt fejlettebb, mint a korabeli hazai 100 mm-es lőszerek, a
BM9 bőven elég volt ahhoz, hogy elbánjon a kor bármely NATO-páncélosával, beleértve a legjobban páncélozottakat is, mint például az M60A1 és a Chieftain. Az iráni-iraki háború elején az iraki hadsereg által elfogott iráni Chieftain szovjet elemzése szerint a Chieftain Mk.5 még a legerősebb pontjain is elégtelen védelemmel rendelkezett. A teljes lövegtorony elülső része, a törzs felső homloklemeze és az alsó homloklemez mind legyőzhető volt 3 km-ről vagy még távolabbról. Ez lényegében azt jelenti, hogy a T-64A és a T-72 Ural bármilyen ésszerű harci távolságon legyőzhette a NATO egyik legkeményebb harckocsiját,
nulla Volfrám ráfordítással.
BM15-ösben ismét kellett, egy 0,27kg-os Volfrám mag, így az drágább lett is mint a BM9-es, viszont
400mm/2km páncélátütése jobbnak számított.
Egy
BM-15 lövedékkel felszerelt T-72-es az 1970-es években nyugodtan tüzelhetett bármelyik NATO-tankra, és számíthatott arra, hogy áttöri annak páncélzatát, de különösen könnyű célpontok voltak a számára az AMX-30 és a Leopard-1. Itt viszont a BM-9 lövedék ugyanígy teljesítene, és ezt alacsonyabb költséggel tehetné meg. Igazából a BM-15-ös lövedéknek nem volt igazi értelme a 70-es években. A BM-15 nem vált hasznosabbá, amikor a Leopard 2, az M1 Abrams és a Challenger 1 az 1980-as évek elején a NATO új szabványos tankjaivá váltak, mivel a BM-15 különleges kialakítása miatt nem volt alkalmas az ilyen típusú többrétegű, egymástól távol eső NERA vagy DU páncélzat lekűzdésére. Németország újraegyesítését követően a keletnémet T-72M és T-72M1 harckocsikat BM-15-el végeztek teszteket, és megállapították, hogy a Leopard 2A4 első páncélzata teljes védelmet nyújt a BM-15 ellen.
Mi ebből igen előrelátóan nem is vettünk.
BM22-esbe Volfrám csúcs került a 0,27kg-os Volfrám mag elé, így az volt 76-tól a legdrágább lőszer,
470mm/2km átütéssel.
Ez már nem is került exportra.
Az erősebb kivetőtöltettel
2A46M lövegekből lőtt
BM26-os gyakorlatilag egy áttervezett BM15-ös volt Volfrám-Nikkel-Cink magja a végébe került, 490mm/2km képességgel. Ez volt a legolcsóbb lövedék típusa a családnak.
BM32-es DU monolit nyíllövedék előnye volt hogy 10~15%-al olcsóbb volt mint a BM42, és 560mm/2km tudhatott. Elvileg alakulathoz nem került ki, és csak nagybalhé előtt álltak volna neki a tömegtermelésnek, mivel igen nyűgös (mérgező) volt a kezelése.
BM42-es volt a legdrágább 125mm-es szovjet lőszer, ami 1+2 Volfrám penetrátort tartalmazott, és 520mm/2km páncélátütésre volt képes.
A fenti páncélátütési értékek sajnos csak tömör acélpáncélra igazak, a legtöbb 80-as évekbeli NATO típus az erősen döntött (NERA) vagy DU páncélján a BM42-es elvileg jobban teljesíthetett mint a BM32-es. (ezért is félrevezető RHA-kat számolgatni, különösen NERA panelek vastagságát össze adogatni)
A BM42-es elvileg jó lehetett az M1 Abrams, M1A1, és a Leo-2A0-3 ellen, míg a Leo2A4 számítások szerint akár ki is tudhatta védeni.
Persze kérdés hogy a csak 1986-tól rendszeresített "aranyárú" lőszerből mennyi is lehetett ténylegesen a csapatoknál...