Az Sz-300-as esetében a tengerentúlról súgtak. Egyrészt nálunk is megvolt a menet közben elakadt Sz-300-as rendszeresítés programja még a nyolcvanas évekből, emiatt a Lérak lobby is az Sz-300-asok mellett kardoskodott. A pilóták a használt belga-holland F-16-osokban reménykedtek.
A NATO szintén örült volna az Sz-300-asnak, bár ekkor még semmi sem volt világos számukra velünk kapcsolatban. Kezdetben különösen az USA volt bizalmatlan velünk kapcsolatban, főleg a délszláv válsághoz való közelségünk és geopolitikai-történelmi érintettségünk okán. Terv volt már Magyarország NATO integrációjára, de a szokásos USA-bizalmatlanség miatt a jenkik azért jobban örültek volna annak, ha az ex-NDK készletéből szerezhettek volna ilyen rakétákat elemzésre. De erre nem volt már lehetőség.
A szovjetek azonban végül nem szállították le az NDK-nak az Sz-300-ast, míg 1993-ban már résen voltak az oroszok és eszük ágában se volt eladni az időközben számukra megbízhatatlanná vált magyaroknak a rendszert.
1993 nyarára akármit is akarhattunk volna, az leszűkült a következőkre:
MiG-29-esek,
BTR-80A-k,
metróépítés,
Lada Niva.
Hiába volt küszöbön egy jókora káosz (1993 október: moszkvai Jelcin elleni puccskísérlet, a házelnök Haszbullatov és Ruckoj ezredes vezetésével; decemberben megszüntetnek egy halom elképesztően drága késő-szovjet programot, úgy mint :MiG-29M/K, MiG-31M, Buran/Enyergija, szinte kizárólag MiG projektek és ezen felül a repülőgéphordozók tervei; Abbház-Grúz balhé, Örményország, Hegyi Karabah, mozgolódó csecsen szeparatizmus, stb stb), az oroszok a Szu-27-eseket csak igen drágán, míg az Sz-300-asokat egyátalán nem akarták olyan helyre eladni, amit már nem tartottak megbízhatónak.
Ne feledjük: Meciar Szlovákiája bátran megkaphatta az amúgy nem teljes Sz-300-ast, mivel velük szemben nem volt berzenkedés (a szlovák részen amúgy se voltak szovjetek, ők csak a cseh oldalon állomásoztak), kulturálisan is közelebb voltak hozzájuk. Ők is kaptak 29-est, szó volt a Ka-50-es rendszeresítéséről is. Még a Szu-35-ös is tartott náluk bemutatót.
Nekünk csak a 29-eseket adták át, de fél szívvel. A pár példány kivételével vadonat új madarakat időre leszállították, dollárért úgy-ahogy lenyomták az átképzést, majd léceltek. Ugyanez magyar oldalról: úgy csináltunk, mintha nem is ismernénk az oroszokat, szintén fél szívvel haverkodtunk már csak velük, nagy lett velük szemben a pofánk, az alkatrészekért már mi se akartunk "lehajolni" (ők meg külön már nem törték magukat, hisz nekik se volt, ellenségnek meg minek adjanak).
Nehezményeztük, hogy az oroszoknak "kinyilt a csipájuk", túl vastagon kezdett fogni a ceruzájuk.
Nem ehhez voltunk szokva, hiszen eladdig mi a vadászgépeket "kaptuk".
Félelmetes amúgy, hogy mind a mai napig a facebook csoportokban az öreg múltbarévedő szakmabeliek, nyugállományúak a szovjet technikákra rendre úgy utalnak, hogy a "szovjettől ezt, vagy azt KAPTUK". Baszki, mi vettük ezeket az eszközöket, csak a nagy szocializmusban az Állambácsi nem kötötte a katonák orrára, hogy a dolgozó magyar nép vagyonából mivel fizettünk a technikáért. Szabolcsi almával, Ikarus busszal, vagy épp kő kemény guruló dollárral. Nem is alakult ki tulajdonosi szemlélet, csak a szakmai becsület volt az, ami miatt a magyar szakember üzemben tartotta a technikát. Nem is csoda, hogy a kilencvenes években, a ránk köszöntött nagy kapitalizmusban, miközben a régi gárda sorra hagyta faképnél a Honvédséget, a maradóknál is megütközést keltett, hogy az orosz "pofátlan módon" dollárt kér, ráadásul piaci áron a portékáiért. Inkább nem is rendeltünk már tőlük semmit. Az eredmény ismert.
. 
.
