Folytatás.
Az első három megtorló bevetésről tart rövid összefoglalót az F-4C lelövése után, arra reagálva, amikor LBJ végre engedélyt adott a Dvina légvédelmi rakétá. Az elsőre az F-4C elvesztése után három nappal került sor 1965. július 27-én.
Ezek ma már jól ismertek és leírtak könyvekben, Barnhill ezért csak röviden tért ki rájuk. Az elsőt úgy írja le, hogy enné elbaszottabb tervet nehezen lehetett volna készíteni. (Ennél persze kicsit finomabban, de a lényege ez.) A megtorlásnak szánt hadműveletben egyetlen nap hat (!) F-105-öst vesztettek el. Három pilóta meghalt (Walt Kosko, Jack Farr, William Barthelmas), kettő fogságba esett (Kile Berg, Robert Baldwin Purcell) és csak egyet tudtak kimenteni (Frank J Tullo).
Rövid leírása a napnak itt.
https://books.google.hu/books?id=HsTvCwAAQBAJ&lpg=PT47&ots=D0-GmaHnyV&dq=vietnam f-105 jack farr&hl=hu&pg=PT47#v=onepage&q=vietnam f-105 jack farr&f=false
A veszteségek itt.
http://www.burrusspta.org/395_Combat.pdf
A következőkben elmondottak hitelességét nem vizsgáltam, csak leírom azt, amit mond. Lehet, hogy nem egészen úgy volt, ahogy elmonda az előadó.
A célpontnak kijelölt Dvina állásokat odébb mozgatták a vietnámiak és csak makettekkel helyettesítették azokat, amik a csali szerepét játszották el, amit alaposan körbevettek légvédelmi ágyúkkal számítva a válaszcsapásra. Itt feltette a kérdést az előadó, hogy honnan tudhattak a közelgő válaszcsapásról? Ahogy ő fogalmazott:
„Egy okos csapda volt és mi egyenesen belesétáltunk.”
A második próbálkozásra két héttel később került sor, 12 db F-105 kapta a fő támadóerő szerepét. A második alkalom esetén is bombáztak egy SAM állást (a felderítés szerint...), de úgy tűnt, hogy az is csak csali volt, az igazi Dvina osztályok valahol máshol voltak...
A harmadik alkalommal kicsit csavartak a dolgokon, erre két hónappal később került sor. A 8 db támadó F-105-öst a Haditengerészet A-4 Skyhawk gépe vezette a célra. Ebben a bevetésben Barnhill is részt vett. Az A-4 Skyhawk pilótája Trent Powers volt a VA-164 alakulattól. A Skyhawk gép vezetésével egy újfajta „hunter killer” bevetést próbáltak végrehajtani. Az A-4 azért volt fontos, mert azt addigra elláttál az AN/APR-23 besugárzásjelzővel. Így már nem csak a felderítőgépek által készített hosszú átfutási idejű képeire támaszkodhattak. Tankolás után a célpont felé tartva, annak közelében sajnos az időjárás nem fogadta kegyibe őket, zárt felhőzet fogadta őket. Barnhill szerint itt kellett volna a bevetést megszakítani és hazatérni.
Powers azonban szárnya billegetésével, rádió használata nélkül jelezte, hogy zárkózzanak fel rá és kövessék őt az F-105-ösök. Követték az A-4-est, kinek pilótáját csak néhány órája ismerték. A felhőt áttérve alacsonyan repültek, de a zárt kötelék felbomlott, mindenki a légvédelmi ágyúk tüzét kerülgette közben a Dvina is dolgozni kezdett odalent. Trent jelezte rádión, hogy megtalálta a célt és megkezdi támadását Mk-82 féklapos Snakeye bombáival. A rárepülés közben a gépét találat érte és felrobbant. Akkor úgy gondolták, hogy azt nem élhette túl.
Barnhill ekkor utánégetőre kapcsolt, 8 ezer lábra emelkedett és 30 fokos süllyedéssel megkezdte támadását zuhanóbombázással. Itt megjegyezte, hogy szeretné azt mondani, hogy vérbeli bátor vadászpilóta módjára kezdte meg a támadást, de az igazság az, hogy halálra volt rémülve. A rárepülést sikeresen hajtotta végre és úgy tűnt, hogy a bombák is találtak. Az USAF által első eltalált Dvina állás ez volt. (Elvileg.)
Azonban a légvédelmi ágyúk is tették odalent a dolgukat, többször eltalálták a gépét. Tűzre figyelmeztető lámpa gyullad ki a műszerfalon, ami azt jelentette, hogy katapultálni kéne, de minél hamarabb...
Barhill teljes sebességgel, 800 csomóra gyorsítva a tenger felé vette az irányt abban a reményben, hogy ott katapultálva a Haditengerészet majd kihalássza őt a vízből. A víz fölé érve azonban a tüzet jelző lámpa egyszer csak kialudt. Hallelujah. Gondolta ő, nem kell katapultálni. Múlt hónapban már volt része ebben és nem volt jó móka. Szinte csontszáraz tankkal, de sikerült egy tankert elérnie, majd tankolás után hazatérnie. 37 találat érte a gépet mindenhol, kivéve a gép alját a hajtóműveknél. A vezérsíkok egy része hiányzott, a szárnya beékelődött egy fel nem robbant 37 mm-es gránát is.
Trent Powers megkapta a Haditengerészeti Érdemkeresztet (Navy Cross), ami a Becsületrend (Medal of Honor) után adatható legmagasabb kitüntetés. Csak 20 évvel később tudták meg, hogy Trent túlélte a gépe felrobbanását, de fogolytáborban vesztette életét. Barhnill a bevetésért megkapta a Kiváló Repülő Érdemkeresztet. (Distinguished Flying Cross).
https://valor.militarytimes.com/hero/4357
Barhnill nem tudja, hogy az robbanás utóhatásai vagy az fogolytábor körülményei miatt, ez mai napig nem tisztázott.
Évekkel később aztán kiderült, hogy mi okozta a veszteségek egy részét és miért voltak sokszor annyira felkészültek az észak-vietnámi erők. Számára sokkoló és nehezen kezelhető volt, hogy a dolgok hogyan is mehettetek úgy ahogy. Dean Rusk külügyminiszer, az elnök LBJ és Rombert McNamara védelmi miniszter 8000 mérföld távolságból akarta mikromendzselni a hadműveleteket, ami nem sült el túl jól finoman szólva. Minden „piszlicsáré” célpontot jóvá kellett hagyniuk, de más is zajlott a háttérben. Évekkel később, akkor már néhai külügyminiszternek Dean Rusknak egy riporter feltette a kérdést TV-ben:
„Az a szóbeszéd járja, hogy az USA kormánya megnevezte és átadta a támadott célok listáját a támadások előtti napokban Észak-Vietnámnak. Igaz bármi ebből az állításból?”
A néhai miniszter válaszolt:
„Igen, mert nem akartunk ártani az északi-vietnámi népnek, ezért a svájci nagykövetségnek adtuk Washingtonban a célok listáját azzal az utasítással, hogy továbbítsák az északi-vietnámi kormányzatnak”.
Barnhill erre azt mondta, hogy ezzel a hadviselés legalapvetőbb elemét adtuk fel önként és dalolva, a meglepetés erejét.
(Fogalmazzunk úgy, hogy polkorrekten nem küldte el Barhnill egész bagázst a jó kurva anyjába...)
Itt Barhnill megjegyzi, hogy persze a hazatérő katonákat az őket megvető közvélemény várta haza, akik akkoriban a katonákon vezették le dühüket a politikusok helyett. Mára a helyzet megváltozott és a veteránok megbecsülése annyira magasa, hogy temérdek ember állítja magáról, hogy ott volt, aki nem is...
Az F-105-ösök utolsó változatai végül 1984-ben mentek nyugdíjba, akkor már csak a Wild Weasel változata volt hadrendben a Hill USAF támaszponton. A búcsúrepülésen részt vevő kötelékben helyet kapott a két F-105 pilóta, akik a Becsületrend kitüntetést megkapták, Leo Thorsness és Merlyn Dethlefsen.
A CIA-s munka végül mégsem jött össze neki így a TWA légitársaságnál helyezkedett el pilótaként leszerelés után. A pilóták és a légiutaskísérő hölgyek oktatása egy épületben zajlott, ahol a liftben találkozhattak össze. Ahogy ő írtja le vonzó külsejű fiatal hölgyek és a Hanoi légvédelmével szemben ez kijózanító volt és kiütéssel győzött a civil élet, ami eloszlatta a háború ködét az agyában.
Később egy szezonban Pitts kétfedelű géppel repülve egy három fős kötelék tagjaként repült a Vörös Lovagokkal nevű kötelék részeként (Red Kngihts) Art Scholl és Johh Hughes-szal. Az előbbi pilóta neve ismerős lehet, a Top Gun film forgatásán vett részt és szenvedett katasztrófát sajnos a film forgatása alatt.
https://en.wikipedia.org/wiki/Art_Scholl
The End
(A kérdéseket és válaszokat igény esetén beteszem, az még 10 perces rész.)
