Itt láthatóak a szóló Szu-35Sz startok, hasonlóan elnyújtott nekifutásokkal. Érdemes összevetni a jóval régebbi és nehezebb MiG-31-essel őket:
Amit nyertek a kiváló tolóerő/tömeg arányon és a kismértékű TVC rásegítésen, azt elveszítik a hosszú, lassú guruláson.
Még a kifejezetten demonstratívnak szánt rövid nekifutás se nélkülözi ezt az óvatoskodást:
Ha nem volna ez a gurulgatás az elején, vagy közel száz métert lehetne lefaragni a nekifutási úthosszból.
De mint írtam, repülés közben, amikor már stabil áramlás és ellen (torló) nyomás van a kompresszor előtt a szívócsatornában, már nem látunk ilyen limitációkat.
Az amerikaiak nyilván annó a kockázatelemzések során arra jutottak, hogy a megnövelt tolóerejű hajtómű révén megnövelt felszállótömegű F-16-osokon nem éri meg hazárdírozni az egy bizonyos esetszámnál gyakoribb lángleválással és inkább technikai megoldást találtak rá.
Az oroszok meg úgy vélték, hogy a probléma csak a felszállás idejére vonatkozik, így a felelősséget áttették a pilótára.
Valószínű ő az, akinek hímestojásként kell kezelnie a gázkart egy bizonyos gurulási sebesség alatt.