Két tesztjármű (BV-205 és Marder-alapú) illetve két prototípusa készült az UDES XX 20-nak (a protok kézzel, egyenként tölthető ágyúval bírtak csak), ám az kifejezetten kísérleti jármű volt, a koncepció életképességét bizonyítandó, és eredendően könnyű harckocsinak készült. Menet közben megállapították, hogy a koncepció Svédország céljait és lehetőségeit tekintve nem életképes.
Emiatt az Strv-2000 programra helyezték át a hangsúlyt, ez már teljes értékű MBT lett volna (kivéve a könnyűpáncélzatú, 140mm-es löveggel szerelt L140 tervet), több különböző változatban, személyzettel ellátott toronnyal (T jelölésű) illetve személyzet nélküli toronnyal (O jelölésű) 120 és 140mm-es fő fegyverzettel, illetve opcionálisan 40mm-es gépágyúval is megvizsgálták a lehetőségeket. A végső elfogadott verziók a T120B (4 fős személyzet, automata töltő nélkül), illetve a T140/40 (3 fős személyzet, 140 és 40mm-es fegyverzet), utólag a T140/40-et hozza fel mindenki, hogy ez lehetett volna az új svéd harckocsi. Viszont a mérlegelésnél úgy hozták, hogy túl drága a kifejlesztése és túl sok a kockázat (új teknő, új fegyverzet, hozzá automata töltő, stb.), így egy továbbfejlesztett, részben hazai gyártású Leopard 2 változat licencvásárlás mellett döntöttek, ez lett az Strv-121/-122...
Ez a T140/40 bemutatóképe:
A svédek azért vetették el a személyzet nélküli torony koncepcióját, mivel a rendelkezésre álló elektronoptikai rendszerek képminősége nem volt megfelelő, az UDES XX-20 egyik protoján ezért például az irányzó egy kiemelhető "toronyban" ült, hogy a löveg magasságáig felemelkedhessen, és jobb kilátást biztosítsanak neki, ám ez bekorlátozta a löveg kitéríthetőségét, így végül ezt a megoldást dobták...