A nyolcvanas évek beli német átlag az egy dandár- és hadosztálytüzér osztályra jutó harcoló zászlóalj (harckocsizó, lövész) tekintetében: 2
Ez alapján a magyar haderőnek három osztály kellene, amiből kettő dandár sph és egy harmadik "hadosztály" mlrs.
Egyszer találtam egy doksit,ami a magyar tüzérségről szólt, a 90-es évek közepén. Ekkor 9 lövész és HK dandár volt. Erre jutott 15 üteg Gvozdika. (120 db) és 12 üteg D20 (96 db) + 4 üteg BM-21 (32 db) Ha dandáronként 3 lövész zászlóalj-al számolok akkor pont egy üteg jut minden zászlóaljra. + a sorozatvetők. Ez volt az az időszak, amikor mennyiségileg már mindenből volt elég, mert a hadsereg létszáma erősen csökkent, de még nem vontak ki mindent.
A tábori tüzérség szervezetére napjainkban három dolog gyakorol hatást:
1. A táguló harctér méretéből, a gyorsuló manőverek (és információ áramlásból) következő lőtávolság és tűzkapacitás igény.
2. A haditechnika fejlődéséből (saját tüzérfelderítő radarok) eredő gyors (azonnali) és hatékony (pontos és megfelelő tűzerejű) tűzcsapás kiváltásának, illetve azonnali pozícióváltás lehetősége.
3. AZ ellenség hasonló képességeinek fejlődése miatt a túlélőképesség fejlesztésének igénye.
Az 1. pontban megfogalmazott lőtávolság igény örök, de mostanában az anyagminőség fejlődésével (nagy szilárdságú acélok) és póthajtársú vagy aerodinamikailag kedvezőbb formájú lövedékekkel elérhető a 70 km-es lőtávolság. Fontos tudni, hogy ennek kétharmadával érdemes számolni a harctéri parancsnokoknak, mint kihasználható lő táv. A tűzkapacitás az egységnyi idő alatt a célterületre juttatható pusztítóerőt jelenti, mely függ az egyes eszközök számától, tűzgyorsaságától és a kilőhető gránátok pusztító erejétől. A 6 vagy 8 löveges kérdést ezek erősen befolyásolhatják.
A megnövekedett harcterület, a dinamikus harctevékenység azonban még a 70 kilométernél is nagyobb lőtávolságú eszközöket igényel akár dandárszintű tűztámogatásnál is. Emiatt a fejlett haderőkben egyre többször jelennek meg a dandárok szervezetszerű tüzéralegységeinél sorozatvetők, tüzérségi rakéták.
A 2-es és hármas pont együttesen azt eredményezi, hogy csak önjáró, lehetőleg páncélozott és nagyon jó manőverezőképességű, de egyszersmind lehetőleg nehezen felderíthető és könnyen álcázható tűzeszközökre illetve kapcsolódó eszközökre van szükség. Mindezek egy komoly és zavarvédett kommunikációs hálózatba kapcsolva, megfelelő felderítő eszközökkel és vezetési rendszerekkel képesek az ellenségnél gyorsabb felderítésre, adatfeldolgozásra, döntéshozatalra és tűzkiváltásra, illetve azonnali helyváltoztatásra.
A gyakorlatban ez azt feltételezi, hogy csak olyan (meredek röppályájú) tüzérségi eszközökkel érdemes felszerelni a tábori tüzér alegységeket, melyek képesek annyi idő alatt hatékony csapást mérni az ellenségre, amennyi ideig annak gránátjai a levegőben vannak. Ez utóbbi függ annak elhelyezkedésétől és természetesen a tüzérfelderítésének hatékonyságától. Emiatt vagy nagyon nagy tűzgyorsaságú, vagy lassabb, de precíziós gránátokkal tüzelő, de leginkább mindkettő képességet ötvöző tüzéreszközre vágynak a harctéri parancsnokok.
A szervezeti kérdést bonyolítja még az az alkalmazáselméleti kérdés, hogy mennyire lehet a dandár és az alárendeltek feladatainak támogatási igényei között megosztani a képességeket, illetve kapacitásokat.