Igaz, a járvány előtt a lélegeztetőgépek egy része nem volt éppen a legkorszerűbb darab, de még ezt figyelembe véve és ráhagyással is bőven elég lett volna a Semmelweis Egyetem
196 és az Állami Egészségügyi Ellátó Központ
2481 darabos beszerzése.
Vagyis a második után immár a járvány harmadik hulláma is bizonyította, hogy semmit sem nyertünk a rengeteg géppel, még akkor sem lehetett volna jobban elengedni a járványt, ha a kormány elszánta volna magát erre. (Arról, hogy ez gazdasági értelemben sem jó ötlet, az egyik első magyar cikk a G7-en
jelent meg.)
Felmerülhet persze, hogy utólag könnyű okoskodni, miközben tavaly tavasszal Észak-Olaszországban sok embernek tényleg nem jutott kórházi ágy és lélegeztetőgép, és ebből könnyen lehetett levonni azt a következtetést, hogy ezek a szűk keresztmetszetek, itt kell beavatkozni. Orbán Viktor áprilisban azt
mondta, hogy a legrosszabb esetben akár nyolcezer lélegeztetőgépre is szükség lehet.
Akkoriban még alig lehetett tudni valamit a koronavírus terjedéséről, így lehet, hogy tényleg volt ilyen forgatókönyv. De ha ezt elfogadjuk, egy másik kérdés adódik: miért nem indult el az ezeket kezelni tudó intenzíves ápolók tömeges képzése? Ez persze alsó hangon egy év, de ez az év mostanra el is telt volna. De nem történt ilyen, ezért aztán a képzett ápolók számából fakadó tényleges kapacitáshatár nagyjából ugyanott van, mint egy éve, legalábbis ha a gyógyítás minőségi szempontjait is figyelembe vesszük, márpedig
most ez
dönt életről vagy halálról.
Sőt, most valószínűleg egy kicsit rosszabbul is áll a minőségi kapacitásmaximum, hiszen miután a kormány másodszorra már nem halasztotta el az egészségügyi dolgozók új jogviszonyának áterőltetését, minden orvosnak és ápolónak döntenie kellett február végéig, hogy aláírja-e az új szerződését. Az ápolók esetében kifejezetten
előnytelennek tűnt az új feltételrendszer, és bár a nagy többség így is maradt, a mostani helyzetben minden távozó óriási veszteség.