Ez a "nyúlánk" jelző az aerodinamikát fedi. A második-harmadik generációs típusok fejlesztésében a legelső helyen az alaktényező javítása szerepelt.
Érdemes összevetni a MiG-25-öst, főleg az R alváltozatokat mondjuk a mai F-35-össel.
Hogy olyan kifejezetten gnóm fazonú gépeket ne is említsek, mint az új koreai, vagy török gépek.
Egyszerűen ma már máshová optimalizálják az aerodinamikai formát és így olyan "földi hívságokra" is van mód, mint a tökéletes kilátást biztosító hatalmas kabin.
Ami nem mellesleg a korai negyedik generációs F-15-ösnél és különösen az F-16-osnál még olyan elegánsan illeszkedett a törzs kontúrjába, pedig a kilátásnál egyikre sincs panasz.
Habár a tények makacs dolgok, hiszen az F-16-os nem nagyon lépi át a Mach 2-t, míg a 15-ös csak pucéran és akkor is elég kelletlenül.
Gyorsulna még, de ahogy a pilóták megjegyzik, "már szaga van".
Az F-22-esnél aztán megint egy áramvonalasabb dekket látunk, mindjárt jobban is érzi magát az a gép Mach 2 környékén, igaz, az a gép nem hegyes, inkább lapos.
A gép szárnya erősen nyilazott és az orr hegyétől elég hátra van húzva, így a lökéshullám kúpokon belül marad.
Tehát a gép szuperszonikus alaktényezője összességében a harmadik generációs gépekét idézi.
De az igazi nyúlánk gépek a harmadik generációsak voltak, ahol a hosszú, hegyes orr után csak sokkal tovább kezdődött az egészen kis kabintető.
Kis túlzással egy MiG-25 kabinkontúrja olyan egy F-16-oshoz képest, mint egy Reno-i verseny Mustang kabinteteje egy P-51D-hez képest.
De a hosszú orrú MiG-25-ös meg is hálálja ezt, mert a szubszonikus tartományban amúgy a méretéhez képest nem túl erős, de annál gazdaságtalanabb hajtóműveivel Mach 1.5 és 11 ezer méter felett egyszer csak elkezd élni a gép és meg sem áll Mach 2.7 - 2.8-ig.