W
Wilson
Guest
2.
Tűzerő ...
A kutatási konferencia arra a következtetésre jutott, hogy a harckocsi fő fegyverzetének egy 125 mm-es ágyúnak kell lennie, amely tüzérségi lövedékek és irányított rakéták kilövésére alkalmas. Úgy tűnik, hogy a 152 mm-es lövegnek a harckocsira történő felszereléséről szóló korábbi viták már nem voltak relevánsak és nem keltettek érdeklődést, mivel egy ilyen kaliber használata túl drága volt a harckocsi számára, és a harckocsi megnövekedett súlya miatt a mobilitás és a védelem csökkenéséhez vezetett.
A 152 mm-es kaliber alkalmazása ígéretes lehetőségnek tekinthető a harckocsi alvázra épülő önjáró löveg tervezésénél. A szakértők szerint a szovjet 125 mm-es D-81-es ágyúnak van még hova fejlődnie és növelni lehet még a teljesítményét, bár már számos sikeres korszerűsítésen esett át, de még tovább lehet fejleszteni. A fő hangsúlyt a lőszerek teljesítményének növelésére kell helyezni, különösen a páncéltörő lőszerekére, amelyekkel kapcsolatban már sikeresen folytak munkálatok.
Itt azt kell megérteni, hogy a kaliber alatti lövedékek páncélátütésének növelése gyakran a lövedék hosszának növelésével jár, ami nem mindig lehetséges a karusszel típusú töltőknél. A lövedék hosszának növelése a tanktest szélességének növekedését vonja maga után, amelyet a tank szállítására szolgáló vasúti peron szélessége korlátoz. Ebben a tekintetben más töltési elvű harckocsi-elrendezési megoldásokat kell kidolgozni, valószínűleg a lőszerek elhelyezésével a torony hátsó részén.
Ami a tűzerő növelését illeti, a cél az, hogy a harckocsi 5000 m-nél nagyobb távolságra tudjon tüzelni, csak az új generációs irányított rakéták alkalmazásával érhető el. A meglévő lézersugaras irányítású Reflex rakéták nem felelnek meg a hatótávolság és a lövés a veszteségért elv tekintetében. Ezenkívül a harckocsi nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel 5000 m-nél nagyobb távolságból is képes lenne felderíteni a célpontokat. Olyan célkövető fejjel ellátott rakétákra van szükség, amelyek aktív zavarási körülmények között különböző hatótávolságokon működnek, és egyetlen rendszerbe integrálva szolgálják a harctéri követést, a célmegjelölést és a cél kijelölését. Ehhez a harckocsi és egy UAV összekapcsolása szükséges. De minden harckocsihoz egy drónt rendelni nagyon költséges lenne; valószínűleg szakasz- vagy századszintű személyzetet kellene alkalmazni a harckocsi-alakulatokban, a szükséges felszereléssel rendelkező UAV-kezelők speciális csoportjaival, amelyek az egység struktúrájába tartoznának, és a parancsnoknak lennének alárendelve.
Ez lehetővé tenné a harckocsizó egységben "távoli szemek" létrehozását, amelyek az adott harci küldetésben részt vevő hálózat-központú rendszer más résztvevőitől is kapnának információkat. A tűzvezető rendszernek is jelentős változásokon kell átesnie, mivel a legénység minden tagjának egész évben és minden időjárási körülmények között használható, nagy felbontású és megfelelő hatótávolságú megfigyelő- és célzóberendezésekre van szüksége, valamint arra, hogy meghibásodás esetén ezeket duplikálni lehessen. Ezen a területen már jelentős a technikai alapmunka, a kihívás az ebben a feladatban,hogy a harckocsiban lévő műszereket optimálisan kell integrálni a hálózatközpontú harcvezetési rendszer más elemeivel.
Csoport irányítás
A szakértők megjegyezték, hogy a harckocsik parancsnoki irányíthatósága a harctéren nem megfelelő, mivel a jelenlegi, csak hangvezérléssel működő, nem védett rádióvezérlés nem teszi lehetővé a harckocsi hatékony irányítását és a harckocsi képességeinek használatát a kijelölt harci feladatban részt vevő más erőkkel való együttműködés során.
Már írtam arról, hogy a probléma megoldása egy hálózat-központú taktikai irányítási rendszer létrehozásában rejlik, amelynek egyik meghatározó eleme a harckocsi. Fel kell szerelni a szükséges hardverrel, és olyan rendszerbe kell ágyazni, amely biztosítja az adott feladatban részt vevő összes erő összekapcsolását. A Sozvezdie-M kutatási és fejlesztési projekt részeként ilyen rendszert fejlesztenek ki, és a jövő harckocsiját természetesen fel kell szerelni vele. Egy harckocsi információs és irányítási rendszer megvalósításáról beszélünk, amelyet az Armata harckocsiban már megvalósítottak.
Ezzel a fájdalmas kérdéssel már évek óta foglalkoznak; a világon elsőként a TIUS kifejlesztése a Szovjetunióban kezdődött, és az 1980-as évek óta folyik, de eddig különböző okok miatt nincs ilyen rendszer a harckocsikon. Az amerikaiak már bevezették az M1A2 harckocsin az ilyen rendszerek második generációját, és továbbra is sikeresen vezetik be a hadseregben a hálózatközpontú elemeket tartalmazó taktikai irányítási rendszert, amelyet az iraki Sivatagi Vihar hadműveletben teszteltek, és igazolták hatékonyságát.
Kétségtelen, hogy egy ilyen rendszer hatékonyan javíthatja a harckocsik irányíthatóságát, de ez nagy erőfeszítéseket igényel, és elsősorban nem a harckocsik tervezőitől, hanem a speciális rendszerek tervezőitől, akik biztosítják, hogy a hagyományos vagy robotizált harckocsi (robot) beépüljön a taktikai szinten egységes hálózat-központú irányítási rendszerébe.
SZERZŐ: Yury Apukhtin
Tűzerő ...
A kutatási konferencia arra a következtetésre jutott, hogy a harckocsi fő fegyverzetének egy 125 mm-es ágyúnak kell lennie, amely tüzérségi lövedékek és irányított rakéták kilövésére alkalmas. Úgy tűnik, hogy a 152 mm-es lövegnek a harckocsira történő felszereléséről szóló korábbi viták már nem voltak relevánsak és nem keltettek érdeklődést, mivel egy ilyen kaliber használata túl drága volt a harckocsi számára, és a harckocsi megnövekedett súlya miatt a mobilitás és a védelem csökkenéséhez vezetett.
A 152 mm-es kaliber alkalmazása ígéretes lehetőségnek tekinthető a harckocsi alvázra épülő önjáró löveg tervezésénél. A szakértők szerint a szovjet 125 mm-es D-81-es ágyúnak van még hova fejlődnie és növelni lehet még a teljesítményét, bár már számos sikeres korszerűsítésen esett át, de még tovább lehet fejleszteni. A fő hangsúlyt a lőszerek teljesítményének növelésére kell helyezni, különösen a páncéltörő lőszerekére, amelyekkel kapcsolatban már sikeresen folytak munkálatok.
Itt azt kell megérteni, hogy a kaliber alatti lövedékek páncélátütésének növelése gyakran a lövedék hosszának növelésével jár, ami nem mindig lehetséges a karusszel típusú töltőknél. A lövedék hosszának növelése a tanktest szélességének növekedését vonja maga után, amelyet a tank szállítására szolgáló vasúti peron szélessége korlátoz. Ebben a tekintetben más töltési elvű harckocsi-elrendezési megoldásokat kell kidolgozni, valószínűleg a lőszerek elhelyezésével a torony hátsó részén.
Ami a tűzerő növelését illeti, a cél az, hogy a harckocsi 5000 m-nél nagyobb távolságra tudjon tüzelni, csak az új generációs irányított rakéták alkalmazásával érhető el. A meglévő lézersugaras irányítású Reflex rakéták nem felelnek meg a hatótávolság és a lövés a veszteségért elv tekintetében. Ezenkívül a harckocsi nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyekkel 5000 m-nél nagyobb távolságból is képes lenne felderíteni a célpontokat. Olyan célkövető fejjel ellátott rakétákra van szükség, amelyek aktív zavarási körülmények között különböző hatótávolságokon működnek, és egyetlen rendszerbe integrálva szolgálják a harctéri követést, a célmegjelölést és a cél kijelölését. Ehhez a harckocsi és egy UAV összekapcsolása szükséges. De minden harckocsihoz egy drónt rendelni nagyon költséges lenne; valószínűleg szakasz- vagy századszintű személyzetet kellene alkalmazni a harckocsi-alakulatokban, a szükséges felszereléssel rendelkező UAV-kezelők speciális csoportjaival, amelyek az egység struktúrájába tartoznának, és a parancsnoknak lennének alárendelve.
Ez lehetővé tenné a harckocsizó egységben "távoli szemek" létrehozását, amelyek az adott harci küldetésben részt vevő hálózat-központú rendszer más résztvevőitől is kapnának információkat. A tűzvezető rendszernek is jelentős változásokon kell átesnie, mivel a legénység minden tagjának egész évben és minden időjárási körülmények között használható, nagy felbontású és megfelelő hatótávolságú megfigyelő- és célzóberendezésekre van szüksége, valamint arra, hogy meghibásodás esetén ezeket duplikálni lehessen. Ezen a területen már jelentős a technikai alapmunka, a kihívás az ebben a feladatban,hogy a harckocsiban lévő műszereket optimálisan kell integrálni a hálózatközpontú harcvezetési rendszer más elemeivel.
Csoport irányítás
A szakértők megjegyezték, hogy a harckocsik parancsnoki irányíthatósága a harctéren nem megfelelő, mivel a jelenlegi, csak hangvezérléssel működő, nem védett rádióvezérlés nem teszi lehetővé a harckocsi hatékony irányítását és a harckocsi képességeinek használatát a kijelölt harci feladatban részt vevő más erőkkel való együttműködés során.
Már írtam arról, hogy a probléma megoldása egy hálózat-központú taktikai irányítási rendszer létrehozásában rejlik, amelynek egyik meghatározó eleme a harckocsi. Fel kell szerelni a szükséges hardverrel, és olyan rendszerbe kell ágyazni, amely biztosítja az adott feladatban részt vevő összes erő összekapcsolását. A Sozvezdie-M kutatási és fejlesztési projekt részeként ilyen rendszert fejlesztenek ki, és a jövő harckocsiját természetesen fel kell szerelni vele. Egy harckocsi információs és irányítási rendszer megvalósításáról beszélünk, amelyet az Armata harckocsiban már megvalósítottak.
Ezzel a fájdalmas kérdéssel már évek óta foglalkoznak; a világon elsőként a TIUS kifejlesztése a Szovjetunióban kezdődött, és az 1980-as évek óta folyik, de eddig különböző okok miatt nincs ilyen rendszer a harckocsikon. Az amerikaiak már bevezették az M1A2 harckocsin az ilyen rendszerek második generációját, és továbbra is sikeresen vezetik be a hadseregben a hálózatközpontú elemeket tartalmazó taktikai irányítási rendszert, amelyet az iraki Sivatagi Vihar hadműveletben teszteltek, és igazolták hatékonyságát.
Kétségtelen, hogy egy ilyen rendszer hatékonyan javíthatja a harckocsik irányíthatóságát, de ez nagy erőfeszítéseket igényel, és elsősorban nem a harckocsik tervezőitől, hanem a speciális rendszerek tervezőitől, akik biztosítják, hogy a hagyományos vagy robotizált harckocsi (robot) beépüljön a taktikai szinten egységes hálózat-központú irányítási rendszerébe.
SZERZŐ: Yury Apukhtin
